And then he looked at me with his deep brown eyes. He said nothing. He could say nothing. I fell on the ground and started crying. I thought I became stronger. What's happening to me?

Gondolkoztam, hogy ezt a bejegyzést angolul írjam-e meg. Lehet könnyebb lett volna kiadnom magamból mindent úgy, hogy tudom, nem mindenki érti. Itt a blogomon általában erősnek mutatom magam miattatok. Tudom, hogy nektek, akik olvastok is megvan a magatok gondja, ezért próbálok boldogan hozzáállni mindenhez, hogy itt legalább ne a negatív dolgokat lássátok, de sajnálom... nekem is vannak ilyen pillanataim. Nem is kevés. Sokkal több, mint azt bárki gondolná. Mindenkinek azt mutatom, hogy milyen összetörhetetlen vagyok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz erősnek maradni. Azt hittem már nem győzhet le. Azt hittem már túl vagyok a nehezén és beletörődtem a sorsomba. Igyekszem így hozzáállni, de nagyon nehéz. Megpróbálok küzdeni, de olykor én is elbotlok a küzdőtéren. Most elestem. Egy óriásit zuhantam és éppen próbálok felállni, de kényelmes megpihenni kicsit. Ma pont szépen kisminkeltem magam, el sem hiszem, hogy most kell szétfolynia a pofámon.

Once it was raining and it felt so safe crying.

Elkezdjem sorolni, hogy mi fáj nekem annyira, vagy magatoktól is tudjátok? Felesleges leírnom századszorra is ugye? Nem érdekel, leírom. Talán könnyebb lesz ha kiadom magamból ezúttal is. Többször megtettem és semmit nem segített, egyedül annyit értem el vele, hogy hülyének néztek és leszóltak. Azt lesz*rom magasról, mert engem egy ember kivételével senki véleménye nem érdekel. Egészen pontosan semmilyen értelemben nem tud érdekelni senki más. Ő az egyetlen számomra. Ő a szerelmem és a mindenem... az egész életem. Mindig, állandóan csak rá gondolok és mégis igyekszem mosolyogni. Neki köszönhetően tudok is. Ő az aki a legszélesebb mosolyt csalja az arcomra és a legkeserűbb könnyek miatta folynak végig azon. Mit is mondhatnék nektek? Úgysem érthetitek ezt meg. Van aki elfogadja, de nem hiszem, hogy meg tudnák érteni, hogy mit érzek iránta. Nem is kell. Senkinek a megerősítésére, elfogadására nincs szükségem. Ha az egész világ ellenem is fordul, nem tudok és nem is akarok ezen változtatni. Óriási fájdalmakat okoz nekem őt szeretni, de tudjátok mit? Sokkal nagyobb fájdalom belegondolni, hogy feladom. Nem fogom! Ő az egész életem értelme. Nélküle és az iránta érzett szerelmem nélkül céltalan a létem. Boldog addig nem lehetek, amíg nem szeret viszont. Minden nap egy dolog jut eszembe ha rá gondolok. "Legyél velem, kérlek!" Teljesen mindegy hol vagyunk. Teljesen mindegy mit csinálunk. Üljünk egy szobában szótlatul, kártyázzunk, aludjunk, ölelj át, tévézzünk, hallgassunk zenét, olvassunk, telefonozzunk egymás mellett ülve, táncoljunk, veszekedjünk, csókolj meg, játszadozz a hajammal, simogasd a hátam amíg elalszom, bolondozz az állataimmal, ijedj meg a kígyómtól, írj nekem dalt, szeretkezzünk, sétáljunk, hintázzunk, együnk, fogd meg a kezem, nevessünk, énekelj nekem, szólj be valamit, hülyéskedjünk, vigasztalj meg ha sírok, vásároljunk, eddzünk. Szeress, kérlek!

Ilyen óriási lenne ez a világ? Ennyire elérhetetlen lenne egy ember?

Soha nem hittem volna, hogy bármi is fájhat ennyire. Soha nem fájt még ennyire semmi, mint minden nélküle eltöltött másodperc. Egyre nehezebb visszakapaszkodnom és tovább küzdenem. Mindig magamban rendezem le ezt, így a környezetem nemigen tapasztalja mekkora fájdalmakat élek át. Nem is kell, hogy lássák rajtam. Ez csak az én dolgom és senkinek nem szükséges tudnia róla. Én tudom, én érzem és ez éppen elég. Sok is. Értelmet ad az életemnek, miközben a szívemet apró darabkákra töri.

Ő is csak egy ember. Ugyanolyan ember, mint én. Nem több, nem kevesebb, mint bárki más. Miért nem beszélhetek vele? Miért nem tudom elérni? Miért olyan nagy kérés ez? Olyan érzés, mintha a világ legnagyobb kérése lenne, hogy észrevegyen egy ember. Ő csak híres, sok ember ismeri, de nem egy isten, aki elérhetetlen. Még istent is könnyebb elérni. Az én legnagyobb vágyam, hogy egy személy észrevegyen, beszéljen velem és megszeressen. Nem kell nekem szupererő, hírnév, vagyon, elismerés. Nekem csak rá van szükségem. Arra van szükségem, hogy szeressen. Már az is boldoggá tenne, ha messze lenne tőlem, de tudnám, hogy szeret. Ha csak telefonon beszélgetnénk, az felérne nekem mindennel.

Nem tudom meddig mehet ez még így. Fogalmam sincs meddig fogom bírni. Minden alkalommal, amikor történik velem valami, a legjelentéktelenebb dolog is, az első, ami eszembe jut, hogy vele szeretném megosztani. Ha szomorú vagyok, akkor hozzá szeretnék futni és a karjaiba borulni. Ez elég ironikus, ugyanis a bánatom oka mindig ő. Mindig érzem magamban azt a késztetést, hogy nyúljak a telefonhoz és írjam meg neki, hogy mi történt velem éppen, aztán ráeszmélek, hogy mennyire bolond vagyok. Az vagyok, tudom. Őrült vagyok, mert azzá váltam az évek során. Rettenetes személyiségem lett, amit az okoz, hogy már én is üressé váltam. Nem vagyok képes a szeretet kimutatására, vagy a kedvességre. Nem fogom rá, mert ez az én hibám. Szeretek mindent rá fogni, de tudom, hogy a hibás egyedül én vagyok. Van egyáltalán hibás? Van hibás a szerelemben? Könnyű elítélni valakit, de összetört szívvel nem olyan egyszerű bánni.

Az ironikus az egészben, hogy a saját lakhelyét rongálja. Neked az jó, hogy egy lepusztult helyen kell élned egyedül a sötétben? Csak ő lakik ott, de már alig van olyan hely, ami ép, mert csak tör és zúz állandóan.

Egyedül vagyok. Ez az a fajta magány, melyet csak te szüntethetsz meg. Éjszakánként álomba sírom magam, mert nem vagy velem, mert nem ismersz és nem szeretsz. Nagyon fáj ez az üresség, amit a hiányod okoz. Tudod mégis mi fáj a legjobban? Hogy te sem vagy boldog. Te, aki a legjobban megérdemelné.