Sziasztok! Éjszaka közepe van... holnap... azaz ma pedig 8-ra megyek suliba, ami azt jelenti, hogy 5-kor kelek, de én mégis fenn vagyok még. Jó, mondjuk este 10 körül keltem fel. Aludtam a délután nagyjából 4 órát. Még szerettem volna megmosni a hajam, de nem érdekel. Rájöttem, hogy már csak holnap van sulim ezen a héten, szóval úgymond felesleges. Hétvégén úgysem fog látni senki, szóval akár le is rohadhat a fejemről. Ha pedig mégis alaklulna egy program, lesz időm ezzel foglalkozni akkor. Igazából nem tudom mennyire érződik, de nagyon sz*rul vagyok. Leginkább lelkileg, de kezdem érezni, hogy már a testemre is átterjed. Gyenge és fáradt vagyok. Ott vannak a suliban Beccáék és tök rendesek mind a hárman. Most egy projectbe bele is kezdtünk négyen. Mármint... asszem marketingből az a feladat, hogy az osztályban 4-5 fős csapatokat kell alkotni és mindegyik csapat kap egy közeli helyet, amit "meg kell vizsgálni". Este van, fáradt vagyok, nem tudok fogalmazni. Nem érdekel. A lényeg, hogy mi a sulihoz közeli cukrászdát kaptuk. Ott kell majd állnunk, mint négy idióta és megfigyelni a környezetet... meg ilyen marketing szempontból. Most emiatt a feladat miatt van egy egy chatbeszélgetésünk. Kedvesek mind a hárman és igazából ők most az egyetlenek, akikkel beszélgetek. Fogalmam sincs mi történt a barátaimmal, de én már úgy vagyok vele, amit ki is írtam a Twitteremre, hogy senki ne merje a barátomnak nevezni magát, mert fejbe b*szom. Nem érzem, hogy lenne barátom, vagy bárki mellettem állna. Ez alapvetően nem is érdekel, csupán nevetségesnek tartom, hogy mennyire könnyen otthagynak a "nagy barátaim" a nehéz pillanataimban. Nem véletlenül válaszolom a barátaimnak mindig, amikor írják, hogy "rám számíthatsz", hogy "majd meglátjuk". Naná. Mindenkire számíthatok a jobb pillanataimban. Ezt nem kétlem. Igen, nyugodtan vegyétek magatokra. Mindegyik barátom aki annyira érdeklődik irántam.

Ma anyummal is összevesztem. Annyira hülyeség az egész, de mi nem tudunk nem összeveszni. Nem mondom, hogy csak az ő hibája, de ez az egész abból ered, hogy nem ismer és ami a legviccesebb, hogy nem is próbál megismerni. Nem akar. Össze sem tudom számolni az alkalmakat, amikor hozzá beszéltem, ő pedig a telefonját nyomkodta, mosolygott, valakivel beszélgetett, én pedig csak visszakérdeztem, hogy "hallod?", erre ő vagy egy kis szünet után "igen, miért ne hallanám?", vagy felháborodik, hogy visszakérdezek. Szerintem még azt sem tudná megmondani, hogy ki a kedvenc BIGBANG tagom. Biztosan rávágná, hogy Jiyong, mert róla szoktam beszélni. Sírtam is már előtte miatta, de azt sem hiszem, hogy komolyan vette. Nem ő az egyetlen... de mégis csak az anyámról van szó, akinek támogatnia kéne. Ezután az lenne, hogy elkezdene "mentegetőzni", hogy ő nem tudja ezeket a neveket és persze, mint mindig, neki állna feljebb. A BIGBANG tagok neveit ha nem emlegetem állandóan, akkor akármi legyek, komolyan. Csak azért nem tudja a neveiket, mert egy cseppet sem érdekli miről pofázok. Az már csoda, ha annyit válaszol, hogy "hmm" vagy "aha". Úgyis én lennék az, aki "nem mondok el neki semmit". Nos, először is de, elmondok neki dolgokat, csak sz*rik rá, másodszor pedig ha valamit nem mondok el neki, az nem véletlen. Nem bízom benne, ami hiába szomorú, ez van. Nem úgy nem bízom benne, hogy majd pletykál, vagy valami, csupán nem érzem úgy, hogy el akarok neki mondani bármit is. Minek tegyem, ha meg sem hallja?

Ma hazajöttem. Igen, puffogtam, mert nem volt jó kedvem... persze annak az okát sem tudja. Nem tűnik fel neki, hogy depresziós a saját lánya. Csak "hisztis" vagyok. Állandóan csak hisztizem, meg bunkó vagyok, de az nem tűnik fel neki, hogy nem vagyok boldog. Nem tagadom, tényleg hisztis személyiségem van... ez tény... de nem csak erről van szó. Az sem tűnt fel neki soha, amikor megvágtam magam, de még az sem amikor rózsaszín volt a hajam vége és ez a legnevetségesebb szerintem. Szóval igen... ma "hisztiztem". Igazából csak nem jópofiztam és nem mosolyogtam, de azt bunkóságnak tudta be. Egyetlen rossz szót sem szóltam hozzá. Alapjáraton nem beszélek sokat és nem vagyok a mosolygós fajta, de ezzel ugyebár nincs tisztában. Elmentem edzeni miután hazaértem, aztán mikor végeztem, megmelegítette a kaját. Ránéztem és: "tegnap este mondtam, hogy edzés után egy óráig nem eszem". Mit mondott erre? Azt hogy "negyed órát mondtál". Elkeserítő és egyben nevetséges, már-már szánalmas, hogy ennyire nem figyel oda arra, amit mondok. Tudom, hogy egy órát mondtam és arra is emlékszem, hogy a tőle megszokott módon nem éppen rám terelődött a figyelme. Ezután nem ettem egy ideig, a kaja is kihült már és volt itthon pizzás csiga, meg csokis muffin, elkezdtem azt enni. Természetesen lecseszett még azért is, hogy miért azt eszem. Hadd döntsem már el, hogy mit akarok enni. Ezt neki is mondtam. Nem, még ezért is lecseszést kapok. Mindenért lecsesz. Csodálkozom, hogy azért nem, hogy mondjuk ülni merek.

Egy valamin nem csodálkozom: persze, hogy más sem marad meg mellettem, ha a saját anyámat sem érdeklem és még neki sem vagyok elég jó.

Így a végére: szeretem anyumat, de sajnos helytálló amit itt leírtam.

A nap hátralévő részét átaludtam. Úgy döntöttem inkább alszom. Azért nem tud leszidni senki, azt csak nem csinálom olyan rosszul... még akkor sem ha szuszogok. Átöltöztem pizsamába, azaz felvettem egy polót és nem érdekelt semmi. Lefeküdtem aludni. Egy keveset sírtam, de ezúttal éppen Jiyong volt az akire gondolva lenyugodtam. Elképzeltem, hogy mellettem fekszik és átölel. Biztos, hogy ebben az esetben ezt tenné. A hátamat is simogatná, mert tudná, hogy mennyire szeretem, aztán úgy aludnék el a karjaiban. Most sem képzeltem el másként. Csak az az egy gond van ezzel, hogy igazából nem történik meg és nem is fog. Attól függetlenül úgy aludtam el, hogy azt mondtam magamnak, "csak várnom kell még és megtörténik". Félálomban elhittem a saját hazugságomat. Felkelve is Jiyong jutott eszembe először és ugyanúgy mellette keltem fel, ahogy elaludtam. Az a legérdekesebb, hogy még ha ő tesz boldogtalanná, ő az aki segíteni tud. Minden rosszat elsöpör az útból. Több, mint 8000 kilóméterre van tőlem, a létezésemről sem tud, de mégis ő az, aki boldogságot csempész az életembe, aki éltet.

Csak Jiyong legyen nekem, senki másra nincs szükségem.