Annyeong kaesitediseu! Felnőtt nő vagyok! ... Legalábbis Pete szerint. LOL. Jót nevettem, amikor írta. (Bár írt utána viccesebbet is.) Egyáltalán nem tartom magam annak. 20 éves vagyok, de mégsem állok még készen az élet nagyobb megpróbáltatásaira, mint például a munka. Ezekben a napokban kellett ráeszmélnem, hogy már igenis neki kell kezdenem a melónak és nem húzhatom tovább. A saját talpamra kell állnom és saját pénzt keresni. Már nem diákmelókról van szó, kisebb hostesskedésekről, hanem rendes munkáról, ami bizony kötelező, ha nem szeretnél az utcán élni. Mondjuk az nevetséges, hogy ebben az országban kidolgozod a beledet és úgy is csak éppen hogy csak megélsz. Egy normális helyen ha normális tempóban dolgozol, tök jól megélsz és még félre is tudsz tenni, hogy esetleg az életet is élvezni tudd kicsit. Nem azt mondom, hogy máshol kolbászból van a kerítés (bár az nekem nem jönne be annyira), de tény és való, hogy Magyarország nem arról híres, hogy mennyire jó az élet más nemzetekéhez képest. Sajnos itt meg kell ragadni minden lehetőséget és nem szabad feladni. Könnyen beszélek, tudom. Viszont még mindig nem biztos, hogy megkaptam az állást attól függetlenül, hogy előnyöm van.

Szerdán miután végeztem az autósiskolával, hazasétáltam és úgy volt, hogy elmegyünk anyummal a bizonyítványomért. Megkértem, hogy dobjon el, de 14-kor volt vége az ügyfélfogadásnak, 1 óra alatt pedig nem értünk volna oda. Mivel már felöltöztünk, mire rájöttem, hogy mi a helyzet, elmentünk fagyizni a mekibe. Na, az érdekes volt. A vecsésibe mentünk, ahol éppen diákok voltak. Gondolom most nagyon menő ez a diákmunka, mert mindegyik pultnál azok voltak. Nem is értettem a dolgot, Szerintem azért kellett volna egy tapasztalt dolgozót is betenni. Nem baj az, ha valaki kezdő, de bunkó ne legyen. Miután kivártuk a sort, két csajnál rendeltünk, akik látszólag nem lelkesedtek a munkájukért. Na de kérem szépen, először is, vendég vagyok, akivel nem szabad bunkózni, pláne ha semmi rosszat nem csinált. Nem én tehetek róla, hogy a nyári szünetét ott kell töltenie, ne rajtam töltse ki. Én ettem még egy csibeburgert is, meg sültkrumplit... aztán amikor mondtam, hogy juicet kérek hozzá, úgy nézett, mintha kínaiul beszéltem volna. Arról nem is beszélve, hogy olyan unottan, meg flegmán beszélt, hogy bazki nagyon érett már az a pofon. Nagyon igyekeztem visszafogni magam. Mondtam, hogy még egy epres, meg egy karamellás gurus fagyit. A másik megszólal: alul-felül öntettel? Mondom: gurus. Elég jártas vagyok már a Meki világában ahhoz, hogy tudjam, a sima fagyi alul-felül öntetes, nem a gurus. Aztán anyu figyelmeztetett, hogy kérjek szószt is hozzá - mármint nem a fagyihoz xD - mert azt mindig elfelejtem és mondta nekem, hogy majonézt kérek-e, aztán eszembe jutott és mivel a csibeburgerben alapból van majonéz, inkább ketchupot kértem, szóval azt mondtam neki. Erre megszólal egy olyan flegmatikus hangon, hogy "most akkor majonéz vagy ketchup...?" Egy egész tubus majonéz, b*zdmeg, amit egyenesen feldugok a seggedbe, kis r*banc. Nehogy már így beszéljen egy vásárlóval, pláne ha azok idősebbek is. Nem tudom mit képzelt magáról, de az biztos, hogy ha legközelebb megyek - már alig várom - és ott lesznek, direkt hozzájuk állok be és ha ilyen stílusban szólal meg, a hajánál fogva rángatom ki a pultból és húzom végig az Üllőin - Vecséstől a belvárosig. Mivel a másik csaj meg a fagyinkat csinálta, turmix lett belőle.

Miután megkajáltunk, elindultunk haza. Pete írt Viberen, hogy másnap, azaz 7-én 15:00-ra a Repülőtér D Portájához kell mennem... állásinterjúra. Mondom: WTF?! Teljesen le voltam sokkolva. Nem úgy volt, hogy nem kell állásinterjúra mennem? Egészen addig abban a hitben éltem, hogy megkímélhetem magam attól a feszültségtől. Anyum azt mondta, hogy nem kell, de nem is tudom mit vártam. Nem hiszek már senki szavának. Vissza is írtam neki, hogy én úgy tudtam nem kell mennem és, hogy k*rvajó, hogy egy nappal előtte kell megtudnom, ugyanis semmit nem tudtam készülni. Mi úgy tanultuk az OKJ-n, még egy vizsgatétel is volt, hogy hogy kell egy állásinterjúra felkészülni. Utána kell nézni többek között a cégnek, megbeszélni magaddal, hogy hogyan adod el magad, ugyanis az állásinterjúnak pont ez a lényege, hogy ügyesen üzletelj, az áru és a kereskedő pedig te vagy. Írta, hogy nem kell felkészülni, meg ilyenek, de én nem egészen így láttam a helyzetet. Akkor mégis mi a protekció az egészben, ha minden ugyanúgy zajlik, mint mindenki másnál? Öhm, semmi? Nem panaszkodok, mert amúgy is rosszul éreztem magam, hogy megkülöböztetett helyzetben vagyok, nem szeretem az ilyet... de akkor is. Ne mondjanak már dolgokat, amik nem úgy vannak. Ezután tényleg nem fogok semmit elhinni senkinek - annyira se, mint eddig.

[07/07] Másnap túl voltam az autósiskolában az utolsó órán. Írtunk óra végén egy tesztet, ami egészen jól sikerült! Annyira nem szuperjól, mert 15 hibapontom lett az 55 kérdésből, de szerintem még így az utolsó órán, egy hét után nem vészes. Főleg, hogy aznap, óra után vettem meg a könyvet és akkor kezdtem el tanulni részletesen. Jövőhét pénteken fogok elsétálni az irodához és vizsgaidőpontot kérni. Így is valószínűleg majd augusztus közepére kapok. Legalább lesz egy kis motiváció, hogy meddig kell megtanulnom a KRESZ-t. A kereszteződések a halálom! Szerintem ott fogok elvérezni minden alkalommal. Amikor hazajöttem, még volt egy órám indulásig, de olyan ideges voltam. Nem a félelem miatt, hanem a mérges értelemben ideges. Mindent csapkodtam és dobáltam. Ja, vannak ilyen pillanataim. Nem gyakran, sőt, naaagyon ritkán, mert a dühömet / szomorúságomat általában elfojtom magamban - ami tudom nem jó, de ilyen vagyok. Viszont aznap egyedül voltam és igazából semmiben nem okoztam kárt szerencsére. Kivételesen még magamban sem. Annyira ideges voltam, mindenkire, de szerencsére bejött a cicám és jobb lett minden.

Job interview

Az úton persze rosszbuszra szálltam. Vagyis csak félig rossz buszra, mert amikor felszálltam, rájöttem, hogy az a busz nem áll meg abban a megállóban, ahova mennék, de nem pánik oltam be és kezdtem visszafelé rohanni. Tettem egy kisebb kerülőt, de végül át tudtam szállni a 200E buszra, amit még az utolsó pillanatban elértem 14:32-kor. Amikor leszálltam, már rohadtul fájt a lábam. Nem tudom mi ez, lehet elátkozták a cipőimet, de mostanában mindegyik cipőm kitöri a sarkam. Vagy lehet csak mindegyik újnak számít, mert nem nagyon hordom őket. Elsétáltam a zebráig a fájós lábammal, aztán eskü vagy 10 percig álltam a zebránál. Azt hittem már elromlott a lámpa, vagy valami. Még csak át sem futhattam - nem mintha azon a forgalmas úton azt terveztem volna -, mert pont előttem állt egy rendőrautó, benne természetesen rendőrökkel. Azt hittem el fogok késni a lámpának köszönhetően, de végül pont beértem 15:00-ra. Először a portán kértem valamilyen kártyár, hogy be tudjak menni. Persze rossz kapun akartam bemenni, de mint később megtudtam, nem voltam ezzel egyedül. Miután bejutottam, fájdalmas lépések közepette, de büszkén sétáltam el a cég épületéig. Nem tudom miért hittem azt, hogy csak én leszek és csak engem várnak, de amikor megérkeztem, már négyen voltak ott és feltehetően az állásinterjúra vártak. Egy darabig ott álltam és írtam Petenek, hogy jó helyen vagyok-e. Szerencsére megnyugtatott és még írta is, hogy ügyes leszek. Háááát jóóó, ha te mondod. Nem ismer még annyira, hogy tudja milyen vagyok, ha izgulok. Teljesen össze-vissza beszélek és nem hogy angolul, de még magyarul sem találom a szavakat. Talán koreaiul kellene olyankor beszélnem. Úgyse értik ha csak szavakat pakolok egymás mellé. xD Még ha megtehetném. Egy ideig álltam, aztán jött egy másik nő, aki elég közvetlen és beszédes volt, végül hellyen kínált, mert pont annyi volt, ahányan vártunk ott. Eleinte nem nagyon szóltam bele a beszélgetésbe - ahogy az lenni szokott. Sosem nyílok meg könnyen, vagy beszélek sokat ilyenkor. Az beszédes nő viszont kissé idegesített a nagyképűségével, hogy oh ő az angol részt várja a legjobban, mert kint élt Angliában egy csomó ideig és amikor an inetrjúról kijött, akkor is azt mondta, hogy olyan folyékonyan beszélt angolul, hogy néha keverte is az angolt a magyarral és, hogy az interjúztatónak fel sem tűnt, hogy angolul beszél, olyan jó volt, stbstb. Nekem ezekkel 100%-ig sikerült lerombolni az önbizalmamat az angol tudásomat illetően, ami meg is látszott a teljesítményemen. Nem mindegy, hogy az ember milyen tudatban sétál be, hogy magabiztos a tudását illetően, vagy fogalma sincs még az igeidőkről sem. Amit észrevettem magamon már pár hónapja, vagy éve, hogy az igeidőkkel nincs gond, meg magával az angollal, csak mivel nem gyakorlom annyit, így a szókincsem kopott meg nagy mértékben, valamint szóban nem nagyon tudok megnyilvánulni - bár azt magyarul sem igazán. Írásban szeretem sokat kommunikálni emberekkel angolul is... nagyon... de szóban egyszerűen sosem jut eszembe mit kéne mondanom. A stressz ugye, hogy ott nem lehet javítani ha már egyszer kimondtad és az spontán dolog. A felelések is ezért voltak a legundorítóbbak számomra mindig. A társaságban egyébként, ahogy megérkeztem feltűnt, hogy én vagyok a legfiatalabb. Nagyjából 10 évvel voltak nálam idősebbek... többé-kevésbé. Mint később kiderült, az egyik csaj szintén 20 éves és tanult és blablabla. Ki nem néztem volna belőle, hogy 20. Simán adtam volna még hozzá 5 évet. Csak hallgattam őket egy ideig. Nekik már mennyi tapasztalatuk volt, sokat utazgattak - ami nekem nagy álmom - több állásinterjún voltak, több helyen dolgoztak már és olyan furcsa volt ilyen helyre beülni. Én meg ott tényleg még ha szerettem volna sem tudtam volna beleszólni a témába, mert nincsenek ilyen tapasztalataim. Az interjúztatók, egy fiatal nő - akivel elvileg Pete beszélt velem kapcsolatban - és egy férfi behívtak először mindenkit, ismertették a cég dolgait, a munkakört, stb. Nagyrészt már tisztában voltam vele. Amikor megemlítették a taxit, az a rész volt, ami abszolút ismerős volt számomra. A lényege, hogy vannak olyan esetek, amikor akkor kezdődik a munka, amikor még nem jár BKV, ilyenkor ingyen taxit biztosít a cég, ugyanez visszafelé is. Amikor gyakornok voltam anyumnál, bent a taxiközpontban, emlékszem, hogy ott ezzel foglalkoztak, hogy megszervezzék a taxi útvonalát, hogy kiket vesz fel, kiket tesz ki. Tudtam már hogyan megy ez. Oh és Pete... nos ő a taxis cégnél az üzletkötő, azaz mindenféle partnereket szervál ugye. Ez a cég is egy partner, szerződésben állnak, szóval így tudott nekem segíteni.

Miután elmondtak mindent, ki kellett mennünk és egyesével, tetszőleges sorrendben mehettünk be. Én voltam a negyedik és mire eljutottunk odáig, két nővel maradtam ott, akik szimpatikusak voltak. Először az egyikkel kezdtem el beszélgetni, amikor még négyen voltunk kinn, aztán bement a 20 éves csaj és utána én - szintén 20 éves csaj. Az a durva, hogy az interjúból alig maradt meg bármi, olyan szinten más tudatállapotban voltam. Nem is aludtam ki magam, ideges voltam és jól le is rombolták az angollal kapcsolatos önértékelésemet. Úgy mentem be oda, mintha én lennék a világ leghülyébb, legunalmasabb embere, aki a legalkalmatlanabb az állásra. Ezért mondtam, hogy nem mindegy milyen gondolatokkal állít be az ember. Mondta Pete is, hogy gondoljak arre, hogy én előnnyel indulok. Oké, de az az előny semmit nem ér, ha nincs meg hozzá semmi más. Leültem és tényleg, mintha minden kiesett volna, olyan érzés volt, mintha részeg lennék. Csak teszem, amit teszek, de nem tudom, hogy mit és miért. Először azt kérdezték, hogy miért jelentkeztem a munkára. Na igen, az a baj velem, hogy annyira nem tudok hazudni még ilyenkor is. Mindig, automatikusan őszinte vagyok. Mindenki azt mondja, hogy ilyen szituációkban, mint pl állásinterjúk, vizsgák, nem kell teljesen őszintének lenni, ők úgyse tudják az igazat. Arról kell beszélni, amiről tudsz. Nekem ez sajnos nem megy. Gyakorolnom kéne még a hazudozást. Amikor ezt kérdezte, én rávágtam, hogy hát kezdetnek jó lesz - good job, Cassie. Azután azért kicsit javítottam, hogy közel is van, meg szeretnék olyan munkát végezni, ahol mindig van mit csinálni és nem telik unalmasan egy perc sem... tehát őszinte voltam megint. Az unalom a legrosszabb! Olyankor telik a leglassabban az idő. Ezután ha már egy reptérrel foglalkozó cégről van szó, kérdezték, hogy repültem-e már. Mondtam, hogy személyszállítón még nem, de ilyen magángépen igen. Rendes volt a férfi, kíváncsiskodott és én meg szívesen meséltem róla. Na és el is érkeztünk a legrosszabb részhez, az angolhoz. Nem tudom miért féltem tőle, nekem mindig is jól ment, de most valamiért sokkal nagyobb volt rajtam a nyomás, mint bármikor máskor. A nyelvvizsgán nehezebbeket kérdeztek, ott mégis sokkal jobb voltam. Először a legutóbbi utazásomról kérdezett, hogy hova mentem és, hogy milyen volt. Görögország volt és arról meséltem dióhéjban. Megkérdezte, hogy mit csináltunk ott, amie mondtam, hogy jóformán semmit. Pihentünk, a parton voltunk, sétáltunk, zabáltunk. Az esti piálásokat inkább nem tettem hozzá... és azt sem azért, mert nem akartam, hanem mert nem jutott eszembe, hogyan fejezhezném ki magam. Közben nézegette az önéletrajzomat, ezért mivel abban azt írtam, hogy szeretek olvasni, meg írni, megkérdezte mit olvastam utoljára és meséljek róla. A lány 7 névvel című könyvet, amiről nagyvonalakban meséltem, de az sem jutott eszembe, hogy mi történt már benne. Nem tudtam elmondani, hogy mennyit szenvedett, hogy mik történtek, mert olyan szinten hangyák háborúja dúlt a fejemben, hogy azt elképzelni nem lehet. Gondoltam is magamban, hogy he ezután felvesznek, akkor az tényleg csoda lesz, mert, hogy ezen még a protekció sem segít, az biztos. Végül egy rövid szöveget kellett lefordítanom angolról magyarra. Őszintén elmondom, fogalmam sincs még most sem, hogy miről szólt. Valami repülőteres kuponokkal kapcsolatos szabályok voltak. Annyira szenvedtem, ugyanis megtörtént velem, ami mindig megtörténik. Tudom a szót angolul, tudom mit jelent, de nem tudom átfordítani magyarra. Nem találom a megfelelő kifejezést rá. Pont ez esett meg velem. Amikor azzal végeztem, minden kitörlődött az agyamból, ha esetleg maradt is benne valami és az egyetlen, amit ki tudtam nyögni, hogy "mehetek?" Még nem mehettem, mert elmondta, hogy milyen fizetést fogok kapni, de tök feleslegesnek találtam, mert én már itt elástam az egész reményt, lehetőséget. Azután végre szabadultam és kint beszélgettem azzal a nővel, akivel előtte is. Ő nagyon izgult, és ugyanezt ettem észre magamon, pedig általáben mindig magabizosan sétálok be az ilyen vizsgákra, de erre nem sikerült. Talán mert állásinterjú volt? Nem tudom.

A nővel egyébként nagyon jól elbeszélgettünk és mivel ki kellett tölteni egy lapot, amin a születési dátum is volt, láttam, hogy Halak. Megjegyeztem magamban, hogy most akkor kijövök a Halakkal vagy nem? Mivel én egy ideig azt tapasztaltam, hogy nem, de volt már ellenpélda rá - lehet, hogy csak rossz élmény, mert egy Halak "legjobb barátnőm" jött össze az első szerelmemmel. Valamint amit megint sikerült az agyamba vésnem, hogy a nálam több évvel idősebbekkel sokkal jobban szót értek, mint a velem egykorúakkal, vagy fiatalabbakkal. Néha tudok gyerekes lenni, de alapvetően jóval érettebb vagyok a koromnál. Ezután bement ő és kijött a másik nő - aki Szűz volt és -, akivel szintén jól elbeszélgettem. Jó volt hallani, amiket meséltek. Az "Halak nő" mesélte, hogy élt Írországban, Amerikában. A másik nő két országon kívül mindenhol volt már Európában. Leginkább Franciaországról mesélt, mert sokat volt ott egy akkori pasija miatt és egyetértett velem, hogy elég egy "érdekes viselkedésű" és mentalitású nemzet. Nagyon sok helyen volt már ugyebár, mint például Róma - ahova nagyon szeretnék eljutni végre. Továbbá alapszinten beszél több nyelvet. Csak ámultam rajtuk és nagyon irigyeltem őket. Megvártuk egymást így hárman, szóval mikor mindenki végzett, elindultunk. Közben is jót beszélgettünk és nevettünk. Persze végig nagyon fájt a lábam, így elég hosszadalmas utam volt hazáig. A reményt persze már akkor feladtam, amikor kijöttem az interjúról, és biztos vagyok benne, hogy nem kaptam meg, de legalább megismerhettem kér fantasztikus embert és meghallgathattam a tapasztalataikat, valamint legalább az első állásinterjúmon túl vagyok, ezután igyekszem jobban teljesíteni. Itthon Pete írt, hogy hogyan sikerült. Bevallottam, hogy szörnyen és mondták, hogy majd egy héten belül tudatják velem az eredményt e-mailben. Váltottunk pár szót, aztán mondta, hogy majd odatelefonál, hogy mi újság. Erre azt válaszoltam, hogy lehet nem kéne, mert a tudatlanság néha áldás. Ezután azt írta, hogy aranyos vagyok meg minden, de ő a profi ebben, hiszen a s*ggnyalás a munkája. Emellett hozzátette, hogy nagyon bírja anyumat, ezért a szívén viseli a sorsom... és ha megkapom a munkát, akkor csak csakis az én érdemem. LOL! Erre úgy felnevettem, küldtem is neki szép sírós, nevetős emojikat. Mondom: "ja, az én érdemem, mert az anyám lánya vagyok".

Mostanában itthon vagyok és leginkább a V appon lógok, ugyanis a SNUPER-nek végre van már V appos csatornája. Egész nap a szíveket nyomogatom és a Swingekkel beszélgetek, akik tök aranyosak! Egyre jobban és jobban megszeretem a SNUPER-t - már ha lehet ennél jobban - és ami a fura, hogy rájöttem milyen az, amikor tényleg rajongsz egy K-pop bandáért. Talán régen még tudtam valamennyire, de most újra érzem. Ezzel együtt arra is rájöttem, hogy a BIGBANG-ért tényleg nem rajongok. Őket szeretem a legjobban, ők az elsők, ez nem vitás, de nem vagyok a rajongójuk, egyáltalán. Őket tisztelem és nagyon fontosak számomra, de másféleképp, nem idolokként.

Hamarosan kinyit a SNUPER fanoldalunk! Jelenleg dolgozunk vele, de igyekszünk a július 12-i comaback előtt megnyitni az oldal kapuit. Addig valószínűleg nem nagyon lesz bejegyzés itt, csak ha valami extra történik, vagy ha nagyon lesz ihletem. Pár napig kell majd csak mellőznötök. Azt pedig már megszokhattátok. SNS-eken, e-mailen még mindig vagyok, ha valaki szeretne írni. Mivel még van dolgunk, van mit szerkeszteni, szeretnék én is 100%-ig arra koncentrálni. Nemsokára találkozunk ott is. Július 10-11-e környékén muszáj leszünk megnyitni az oldalt, szóval próbálgassátok nyugodtan EZT {snuperhungary.gp} a linket.

10 napos kihívás

 - 1. nap (Min gondolkodsz ebben a pillanatban?) - 2. nap (Egy dzsinn ad 5 kívánságot, mit kívánsz?) - 3. nap (Szeret / Nem szeret lista)

4. Kedvenc idézet
Ha hiszel benne, semmi sem lehetetlen!