Sziasztok!

Ma három dolgot hoztam. Szeretnék beszélni egy kicsit Dallasról és kitöltök egy tesztet, illetve egy igaz-hamis "játékot", de először is kezdjük Jessica comebackjével. Alig várom már! Emlékszem, hogy amikor megszerettem a Girls' Generationt, az a Mr.Mr-nek volt köszöhető. Azelőtt egy dalt sem hallottam tőlük, vagy ha igen, akkor nem tudtam, hogy az ő daluk. Azelőtt igazából azt sem tudtam, hogy hány tagja van és, hogy kik azok. Ha láttam is valahol Yoona nevét, nem tudtam, hogy ő az SNSD tagja. A Mr.Mr. után egyre jobban megkedveltem őket. Először abban a dalban Taeyeon hangja tűnt fel és ő lett a legszimpatikusabb (mondanom sem kell, hogy már annyira nem szimpatizálok vele ugye?), aztán Tiffany, majd később Seohyun és Sooyoung váltak a kedvenceimmé a bandából. Ez elég sokáig ment így. Igazából az SNSD sosem volt a legnagyobb kedvencem, így nem figyeltem oda rájuk napi szinten. Még a BIGBANG-re se figyelek oda napi szinten, szóval a náluk "kevésbé kedvelt" bandáimra sem, ez egyértelmű. Ezután jött a hír, hogy Jessica kilép. Durvának tartottam, mert ez a banda nekem mindig olyan "stabil" volt, de hát ők is emberből vannak, szóval egyértelmű, hogy dönthetnek így. Nem hatott meg annyira a hír, viszont láttam cikkeket, hogy miért lépett ki. Később olyan videókra és cikkekre bukkantam, amik arról szólnak, hogy a többi SNSD-s lány kiközösítette Jessicát. Nem tudom mennyi igaz ebből, nem akarom megvádolni a többieket, de pár videón határozottan látszik mennyire magára hagyják állandóan. Nem tudom ennek az okát, így nem ítélkezek a többiek felett, de én úgy gondolom, hogy a kiközösítés egyáltalán nem megoldás semmire. Bármi is volt a probléma forrása, meg lehetett volna beszélni, illetve ha nem kedvelték annyira, akkor sem old meg semmit ha gyerekes módon "láthatatlan" számukra. Amikor látok ilyen videókat, nagyon rosszul érzem magam Jessica miatt, rendesen sírógörcs tör rám. Sajnálom őt, mert szerintem ha valakit egyedül hagy egy társaság, borzasztó érzés tud lenni. Mint amikor az osztályból is kiközösítenek valakit. Muszáj olyan emberek között lenni, akik nem kedvelnek és a hátad mögött elítélnek. Tényleg, nem ismerem mind a két fél sztoriját, de akkor sem fair dolog 8-an egy ellen lenni. Biztos, hogy nem mindig volt így, de az utóbbi időben tényleg eléggé úgy tűnt, mintha nem kedvelnék. Én viszont egyre jobban megkedveltem Jessicát és örülök, hogy kilépett. Látszik is rajta, hogy sokkal jobban érzi magát a bőrében és nincs elnyomva. Ugyanez a helyzet Minzyvel. Őt ilyen szinten talán nem közösítették ki, de vele is ez történt. A különbség az, hogy őt a legtöbb rajongó és a cég is, viszont a 2NE1-os lányok szerintem nem direkt csinálták, egyszerűen csak halk személyiség volt a legtöbbször és "nem vették észre". Tudom milyen ez. Én is halk vagyok általában és nem beszélek sokat. Van amikor az én hangomat sem hallják meg az emberek. Mind a két lányt megszerettem és támogatom! Sokkal jobb lesz nekik így, ebben biztos vagyok. Örülök, hogy Minzy is talált egy céget. Az ő comebackjét és alig várom már! Már mióta várok arra, hogy ő is debütáljon szólóban! Biztos, hogy szuper lesz a visszatérése! Szóval lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de én Minzyt és Jessicát jóval előbbre helyeztem, mint a volt bandáikat. Szeretem mind a két lányt és fighting nekik!

Tegnap előtt este azt álmodtam, hogy elindultam Dallasba, viszont kitérőt kellett előtte tennem. Elvileg kell is majd. Anyum mondta, hogy elvileg Londonban kell átszállnom majd a Dallasba tartó gépre. Ezzel még nem is lenne gond, de 10 órát kell majd Londonban várnom. 1-2 óra oké lenne, addig elgépezgetnék, vagy talán sétálgatnék, de mit fogok ott csinálni 10 órán keresztül egyedül? Valamit ki kéne találnom, mert voltam már olyan szituációban, hogy 10 órán keresztül szinte végig egyhelyben kellett ülnöm, amikor egy filmben voltam statiszta. A végén már annyira ideges voltam, hogy valamiért hozzám szóltak és nem tetszett, ezért be is szóltam nekik. Nem bírom a semmittevést. Az álmomban viszont Olaszországba mentem először és nem csak 10 óráig voltam ott. Volt is ott szállásom. Arra emlékszem, hogy már ott nagyon rosszul éreztem magam. Egyedül voltam és nagyon hiányoltam anyumat. Tudom, hogy igazából is ez lesz majd. Eleinte biztosan nagyon nehéz lesz, de nem fogom feladni. Az álmomban ezután felmentem lifttel a szobámba, ami szinten teljesen üres volt, sötétbarna, viszont sok cica volt ott és ők annyira boldoggá tettek. Azon kezdtem gondolkozni, hogy dolgoznom kell, hogy tudjak nekik enni adni és ne legyen bajuk. Onnantól volt célom ott, de még mindig egyedül éreztem magam. Ezután még sok minden történt az álomban, például majdnem letartóztattak, mert megvertem egy csajt, aki beszólt, viszont megjelent anyum és annyira biztonságban éreztem magam. Nem tudom, hogy ez gyerekesen hat-e, de mégiscsak 20 évig éltem vele és most nemcsak, hogy elköltözöm, de egy teljesen másik kontinensen is leszek. Kicsit ijesztő, de mégis izgalmasnak találom ezt az új kalandot, ami rám vár. Sajnos, vagy nem sajnos, az az igazság, hogy semmi és senki nem tart vissza, hogy elmenjek. Remélem minden össze fog jönni, ugyanis elég sok dolog kell hozzá. Az útlevél az a minimum és a legkisebb része az egésznek. Egy csomó hülyeséget el kell intézni az államnál is, hogy kint dolgozhassak... és személyesen magamnak is adtam pár elintéznivalót az út előtt. I'll fly with Jessica and Kemy.

Teendők Dallas előtt
 ■ Beszerezni pár új ruhát
 ■ Levágatni a hajam nagyjából a vállamig
 ■ Elengedni Jiyongot (6125483156-jára is)
 ■ Megtanulni vezetni (?) - nem hiszem, hogy addig össze fog jönni
 ■ Elmenni szemészetre
 ■ Elbúcsúzni Parlitól (HIMYM reference~ LOL) - ezt ne vegyétek komolyan
 ■ Lefogyni 44 kg-ra - még mindig 49 vagyok, nem jutottam sehova T_T
 ■ Tetoválást csináltatni

Hello~! Az a nagy büdös helyzet, hogy eléggé félve írom most ezt a bejegyzést. A laptopom olyan kis cukibogyó, hogy úgy döntött váratlan pillanatokban meghal. Oké, nem vagyok ennyire hülye, én is tudom, hogy vírus okozza... főleg, hogy állandóan kék halált hal, csak a folyamat úgy zajlik le általában, hogy bekapcsolom, nagyjából 15 percig működik, aztán úgy dönt, hogy lefagy az egész rendszer és semmit nem lehet vele kezdeni. Ki kell kapcsolni a gombbal, aztán vissza. Ezt már vagy százszor biztos eljátszottam. Eddig voltam olyan szerencsés, hogy semmilyen adatom nem veszett el, amit köszönök is az égnek, mert ilyenkor ugyebár fennáll az adatvesztés veszélye. Tegnapelőtt, szerdán úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek az egésznek. (Lol~ 5 percenként mentek.) Megkértem anyumat, hogy csütörtökön vigyen el a Tescoba.~~ Haha~ erről most eszembe jutott az utolsó etika óránk, amin mondta a tanár az osztálynak, hogy lehet,hogy majd összefutunk az Auchanban valamikor. Mondom: nem hiszem, mert én a Tescoba járok~ Nagyjából így búcsúztunk. x3 ~ Csütörtökön el is mentünk suli után, hogy vegyek pendriveot. Kiszámoltam még, hogy mekkorát kéne vennem... 261,2 GB van a gépemen összesen. Elgondolkoztam, hogy vegyek-e akkor minimum két darab 126-osat, de a neten néztem és egy darab abból 10 ezer Ft. Hát mondom, jó lesz ez, de nincs választásom. A Tescoban megnéztük, a legnagyobb 64 GB-os volt, aztán egy kisebb ottani boltban is csak annyi GB-os volt. Továbbmentünk a mellette lévő MediaMarktba. Ott azzal kezdtem a "pályafutásom", hogy az iPhone-okat átállítottam koreaira. Csak azt sajnálom, hogy nem fogom látni, amikor megpróbálják visszaállítani. Oké, annyira nem nehéz ha a kis ikonokat nézzük, de a fejekre kíváncsi lennék. Lehet kínaira kellett volna, azt még én se tudnám megfejteni. Megtaláltuk a pendriveokat, aztán kissé meg is lepődtünk... 20 ezer Ft volt a 126 GB-os... meg, képzeljétek, volt 50 ezer Ft-ért is 126 GB-os pendive... nem tudom mit gondolnak ilyenkor. Viccesek nagyon. Még a 10 ezer is sok volt nekem, erre 20 ezer... OTTOKE?!~ Anyum mellette kiszúrta az 1 TB-os hordozható merevlemezt~ 25 ezerért. Nem is értettem a logikát, de inkább nem firtattuk sokáig. Egyértelműen vettem egyet. Még nem dolgoztam vele, de nézegettem és annyira azért értek a gépekhez, hogy ezt megoldjam... USB-vel csatlakoztatom őket és annyi az egész... nem lehet nagy feladat. Miután fizettem és minden garanciás dolgot elintéztem, anyummal kinn sétáltunk a kocsi felé, erre elkezdi, hogy "olyan büszke vagyok rád, el is érzékenyültem", aztán könnyezni kezdett, én pedig nevetni és kérdeztem, hogy miért, mi történt~? Azt válaszolta, hogy nagyjából csak most tudatosult benne, hogy felnőttem és már nem az a kislány vagyok, aki helyett intézkedni kell. Nagyon aranyos volt~! Hozzátette, hogy nem fog félteni a nagyvilágban sem, mert tudja, hogy feltalálom magam. Tetszett neki az is, amikor a merevlemezt nézegetve mondtam, hogy "megoldom, mert nincs olyan, amit én ne oldanék meg". Ezt én sokszot mondom és így is van! Továbbá támogat abban, hogy utazgassak amennyit csak tudok... sőt... ő mondta nekem, hogy menjek Dallasba. Hupsz, spoilereztem. Gyorsan befejezem a gépem történetét: itthon minden rendben ment~ áttettem rá mindent és legközelebb ha lesz lehetőségem, akkor elviszem egy szakemberhez, hogy húzza újra az egészet.

Az iskolának vége számomra. Tegnap volt az utolsó napunk. Május 13-án és 18-án jön az OKJ vizsga. Ez a második oka annak, hogy nem írtam bejegyzést egy ideje. Zsúfoltak voltak mostanában a napjaim és a gépem sem működött megfelelően. Legalábbis... nem mindig állt le, de nem mertem belekezdeni egy bejegyzésbe, mert ha megírom és akkor fagy le minden... szerintem ugrok is kifelé a (földszinti) ablakomon. A napokban viszont befejeztem a Lie To Me című doramát, ami nem vált a kedvencemmé, de annyira rossz sem volt. Kicsit sokat szenvedtek benne, de végülis melyikben nem...? Yoon Eun Hye nem okozott csalódást, ismét bebizonyította, hogy tehetséges színésznő és van miért szeretni. Elkezdtem a Goodbye Dear Wife című doramát, mert az jött ezután. Szerepel benne 3 színész az előzőből. Eddig nem jön be annyira. A pasi egyáltalán nem szimpatikus, bár lehet, hogy csak a karaktere miatt, mert az egyenesen taszít. Oké, hogy hisztis a felesége, de ha már van neki olyanja, akkor nem keresgéled az első szerelmedet és megcsalósdit játszol vele. Undorító. Mindegy~ azért folytatom, hátha még változik a véleményem, illetve ha nem fog megtetszeni, akkor is befejezem, mert ha már elkezdtem, nem hagyom félbe. Ugyanígy voltam a You're Beautifullal. Azon is sikerült végigrágnom magam - igen, eltaláltad, nekem nem tetszett, de hála neki, megismerkedtem pár olyan emberrel, akik fontossá váltak nekem.

2 év OKJ (5. fejezet)

Na és a suli... igen... elvégre arról kezdtem beszélni. Újfent eltelt 2 év. Hogyan emlékszem vissza erre az OKJ-s képzésre? Negyed részt jó volt, a további háromnegyed részét pedig nem akarom sokat felemlegetni. Mik voltak emlékezetesek? Szeptember 1-jén volt évnyitó, de én szeptember 3-án iratkoztam be. Az interneten láttam meg a hírdetést, aztán azonnal jelentkeztem is. AMikor felhívtuk őket, azt mondták, hogy még van egy szabad hely. Anyummal azonnal beültünk az autóba és odasiettünk. Furcsamód ott már azt mondták, hogy még 26 hely van. Ez az "összeszedettség" 2 év alatt sem fejlődött sehova. Bent azonnal megírtam a szövegértést, ami csak formalitás volt, semmi több. Felvettek. 1-jén volt az évnyitó. Arról sikeresen lemaradtam, de másnap, 4-én már jönni is kellett egy informatikai felmérésre. Emlékszem, akkor volt, hogy az egyik lábamon a nagy lábujjamról leszakadt a köröm és fájt, mint az állat. Undi, de ez van. A sulim a Kelenföld előtti megállónál helyezkedik el. Mivel én azt az utasítást kaptam, a felmérés napján a Kelenföldig mentem, de egyáltalán nem volt ismerős a hely és késésben is voltam, pedig időben elindultam. Na~ fájós lábbal, a lehető leggyörsabban, alig kapva levegőt elkezdtem sétálni... lesétáltam 1 megállót úgy, hogy egészre kellett ott lenni, de én 57-kor még Kelenföldön voltam~ és... beértem pont időben. Természetesen be kellett lépni az "e-tananyagra", ahova nekem nem sikerült akárhogy próbáltam. A telefonszámmal kellett, de engem sehogy nem engedett be. Mehettem fel az irodába, ahol rögtön megkaptam, hogy "mert biztos a jelentkezési lapon rossz számot adtam meg", de ahogy végül kiderült nem én voltam a béna, hanem ők. A feladat akkor az volt a felmérésen, hogy egy Wordben "minél több extrával" készíteni egy 1-2 oldalas dokumentumot bármiről. Igen... én a BIGBANG-ről írtam. Táblázatban külön a tagokról, úgy általánosságban mindenről és még képet is vágtam hozzá. 100%-os lett. (Még mindig megvan~ :3) Mivel később kezdtem el, nem volt rá annyi időm, de az volt a szerencsém, hogy a Staritys profilomon akkor éppen írtam róluk és azt csak bemásoltam oda és pár helyen formálisabbra írtam át.

Az első tanítási napon ismerkedtem meg Jennyvel. Mi ketten voltunk benn legkorábban. Leültünk a teremnél és váltottunk pár szót. Nagyjából annyit, hogy "te is irodai asszisztens vagy?" "igen"... viszont... ne kérdezzétek honnan tudtam, de éreztem rajta, hogy K-popot hallgat. Amikor benn a teremben, az osztálynak és az ofpnek be kellett mutatnozni, én kezdtem, de amikor ő jött, mondta, hogy az ELTE dél-koreai szakára szeretne menni. (Igen, még mindig tudom, hogy nem ez a hivatalos megnevezése.) Ott jóban is lettünk, de szerintem legtöbbször felületes volt az egész. Volt olyan nap, október elején, amikor megjelentek Jiyongról, meg arról a p*csáról a közös képek... akkor Jenny még nem tudta, hogy szeretem és megemlítette a suliban. Elegem lett és úgy voltam vele, hogy már teljesen mindegy minden. Megmutattam neki a blogomat. Ő akkor végigolvasta az akkori 100 oldalnyi bejegyzésemet. Nagyon édes volt tőle! A sztorik közül a Happy New Year volt a kedvence~ ^^ Elfogadta, hogy szeretem őt, amit én nagyra értékeltem. Mikor még nem tudta, volt olya pillanat, amikor meséltem neki, hogy szeretek valakit, erre poénból visszakérdezett, hogy "de nem G-Dragont ugye?", én meg magamban így: "oh f*ck, maradj természetes, ne áruld el magad, de ne hazudj", kívül pedig a legkevésbé természetes módon így "miiiiiiiii?~ hehehe"... Az első év végén jártunk együtt táncolni is egészen sokáig minden pénteken. Élveztem! Együtt megtanultuk a Miss You (Tiny-G) és a Tell Me (Wonder Girls) táncát... ja és arról még videót is tettem fel, ahogy a Good Boy-t "táncoljuk"... azaz végighülyéskedjük~ és persze nem önként! Egy olvasóm kérte, hogy tegyem fel.

Jóban lettünk még Caseyvel, aki szintén kpopper és Ashleyvel. Egy ideig 4-en voltunk egy ideig és tök jól teltek a napok. Én voltam a csapatban a maknae~ ^^ Együtt csináltuk 4-en például azt a PPT-t, amikor Kínát, Japánt, Vietnamot és Koreát kellett bemutatni. Felosztottuk az országokat és szerencsére én kaptam Koreát. Szépen tudtam róla beszélni, ami mondjuk nem csoda. 5-öst kaptunk.

Vége lett az első tanévnek. Szakmai gyakorlatra kellett menni a nyáron. Igen, nos, ezt sokan letudták egy papírral. Én is. Eleintem úgy volt, hogy tényleg kell majd mennem, de végül pont volt valami kisebb balhé a cégnél, ráadásul melót sem tudtak adni, ezért nem kellett dolgoznom nyáron. Tapasztalatszerzésnek nem lett volna rossz, ezt aláírom, de nyilván senki nem vágyik arra, hogy nyáron, amikor van szabadideje az embernek, be kelljen menni napi X órában dolgozni. A fizetést ettől függetlenül megkaptam, szóval igencsak szerencsém volt.

Elkezdődött a második tanév. Nagyjából fél évig "szenvedtem" a lányokkal... és ez nem ellenük szól. Valamiért eltávolodtunk egymástól. Nem mondom, hogy ez miattuk van, hiszen az éremnek mindig két oldala van, de kezdtem úgy érezni, hogy teljesen lesz*rják a fejem. Semmi hangom nem volt köztük. Szinte mondtam valamit és meg se hallották, állandóan hátrahagytak, megbeszélték, hogy együtt mennek be a suliba, csak engem hagytak ki, stb. Egy idő után úgy voltam vele, hogy nehogy már rohangáljak utánuk. Elszakadtam tőlük teljesen önként. Nem mentem velük sehova, inkább egyedül voltam és akkor kezdődött az a korszakom, amikor igazán senkivel nem voltam a suliban. Ez nagyjából akkor volt, amikor újra megnyitottam a blogomat, január-február körül. Nem érdekelt senki az osztályból. Leginkább akkor váltam ennyire rideggé, mert az, hogy ők ennyire elhanyagoltak engem segített abban is rájönnöm, hogy nincs mellettem igazán senki és az életben csak magamra számíthatok. Senki nem fog segíteni, ha neki nem érdeke. Az ember önző lény, akár elfogadjátok, akár nem, ez az igazság. Én felvállalom, hogy önző vagyok, én mindig felvállalom a hibáimat. Igazán már senki nincs, aki fontos nekem az életben, a családomon - és rajta - kívül, de ez szerintem normális. Így működik az élet. Vicces, hogy tinikorban mennyire elhidegül az ember a családjától, állandóan ellenkezik és azt hiszi, hogy a barátok a MINDEN. Nem tagadom, én is átestem ezen az időszakon, ahogy mindenki más is. Lehet, hogy van aki éppen ebben van, de el kell, hogy keserítsem. Ez az egész úgy működik, hogy babakorodban nyilván rá vagy utalva a családra, gyermekként kezded felfedezni a nagyvilágot, tiniként a barátok lesznek a minden, a családot pedig szinte idegennek érzed, ez elég sokáig eltarthat, de aztán - ez változó, hogy kivel mikor történik meg, de - eljön a nagy szerelem. Az első szerelem... nos, ez is mindenkinél más... van aki az első szerelmével éli le az életét, de a legtöbben nem így járnak. Jön a szívtörés, amikor a barátok vannak melletted~ végül felnő az ember és rájön, hogy a család az, aki igazán számít. Talál valakit, akivel leélheti az életét, majd az a család lesz a legelső. Nem mondom, hogy emellett nem lehetnek barátok, de be kell látni, hogy idővel mindenki családot alapít és nem a barátság marad az elsőszámú... Okay, okay... a kis filozofálásom után visszatérve a témára... én ott tartok, amikor a családom és a szerelmem a minden és senki más nem olyan fontos nekem. Vannak páran, akikkel jóban vagyok és elbeszélgetünk, de nem érzem úgy, hogy lenne barátom, ami tulajdonképpen egyáltalán nem is zavar. Van, aki barátomnek hívja magát és ez természetesen jól esik, de én már nem merek ezzel a jelzővel illetni senkit. Ettől függetlenül a suliban jóban lettem három lánnyal még így a második év végén. Sajnálom, hogy erre csak most került sor. Beccával beszélgetni keztünk, aztán mellém ült és egészen jóban lettünk, azután elkezdtünk beszélgetni Miával és Liával is, akik mögöttünk ültek. Nem tudom, hogy eddig miért nem történt ez meg, de egyre többet kommunikáltunk, aztán végül mi lettünk a "4 csicska". xD Oké... ez... hosszú sztori... asszem. A lényeg, hogy a gyorsírás tanár elkezdett ránk pikkelni és végül azon kezdtünk szórakozni, hogy mi vagyunk a 4 csicska, akik úgyis megbuknak, nem tudnak semmi jót csinálni, az osztályban is azok vagyunk, stb.

Persze ez nem minden. Több dolog is történt ezalatt a 2 év alatt. Tanultam kommunikációt, ügyviteli ismereteket, etikát, beszédtechnikát, jogi ismereteket, marketinget, gépírást, gyorsírást, angolt, adatbáziskezelést, dokumentációkezelést, jegyzőkönyvkészítést és még további tantárgyakat... öhm... na jó, kijavítom... ezeket tanították elvileg. Sajnos nem volt olyan megfelelő az oktatás, mint amilyennek kellett volna lennie. 20 tételünk van a szóbelire, ami nem tűnik soknak, de a legtöbbről sajnos szó sem esett 2 év alatt. Nem szeretnék rossz szájízzel elválni a sulitól, így nem mondok semmi negatívat, de lehetett volna sokkal jobb... több szempontból is. Mindenesetre ezalatt az idő alatt eléggé nagy változásokon mentem keresztül. Sikerült ráeszmélnem pár dologra, Jiyongot pedig még mindig szeretem. Hasznos volt ez a képzés, leginkább mert megtanított arra, hogy önállóbb legyek az életben.

Életem eddigi fejezetei...

Tudjátok milyen vagyok. Most, hogy vége van még egy fejezetnek az életemben, kicsit újra bepánikoltam. Sajnos félek a jövőmtől, hogy nem tartogat számomra jó dolgokat... ez viszont csak rajtam áll. A lehetőség mindig adott, csak élnem kell vele. Eddig mindig sikerült elérnem, amit szerettem volna. Most pedig jön a 6. fejezet...

Prológus: Születés
1. fejezet: Az ismeretlen megismerése
2. fejezet: A jellem torzulása
3. fejezet: Megfelelési kényszar (igen, direkt "a")
4. fejezet: Rózsaszín > Lila > Kék
5. fejezet: Egy teljesen új ember
6. fejezet: ?
...
Epilógus: Halál

Mindegyik fejezetben változtam. Mindegyikben fejlődtem és egyre több minden bontakozott ki, sok fontos ismeretet sajátítottam el. Lehetne ezt az ötöt is tovább boncolgatni, de szerintem így a legjobb. Az első fejezetben még nem tudtam semmit erről a világról és nem is értettem semmit... mondhatni az volt a kisbabakor, amikor rá voltam utalva a családomra, illetve még a gyermekkorom kezdetét is idesorolnám. A második fejezet ott kezdődött, amikor iskolába mentem, azaz nagyjából 6 éves koromtól tarthatott 11-ig. Itt alakult ki a jellemem. Az, amivel már születtem és amilyennek neveltek, az első fejezetben volt megtalálható... itt... a második fejezet leginkább arról szól, hogy az iskolában ért külső hatások által milyenné váltam. Eleinte még nem voltak gondok, napközi, játékok az udvaron, majd egyre inkább kezdtek elnyomni. Az olvasóim többször tudatták már velem, hogy bántják őket. Ez velem is megtörtént. Ebben a fejezetben még inkább csak változom és egyre inkább csökken az önbizalmam, egyre többet bántanak mások. A harmadik fejezetben esik meg a legtöbbször, hogy kirekesztenek és leszólnak. Emiatt is akartam megfelelni mindig. Szerintem ezzel mindneki így van ebben az időszakban. Szeretne megfelelni másoknak, menő lenni az iskolában, illetve társaságokban. Ebben a fejezetben érkezik az életembe az első szerelmem, aminek szintén nem lett jó vége. Itt volt, hogy majdnem megvertek, illetve meg is fojtogattak, én mégis meg akartam felelni a társaságnak. Ide tartozik még a középiskola első két éve is, ami szintén arról az idióta megfelelésről szólt. A negyedik fejezet lényegében azzal kezdődik, hogy megismerem a K-popot és beleszeretek Jiyongba. A "rózsaszín" jelentése itt a rózsaszín köd, amikor minden szép volt, majd egyre lilább lesz, végül a búskomorság és a depresszió, azaz a "blue" veszi át a helyét. Nagyjából 19 éves koromig tartott ez a fejezet. Rövid volt, ám mégis az egyik legmeghatározóbb, hiszen kihat a továbbiakra is. Az ötödik lényegében amikor teljesen megváltoztam, ezzel együtt egy egocentrikus emberré váltam. Az egocentrikust nem úgy értem, hogy imádom magamat, meg ilyesmi. Itt azt jelenti, hogy ráeszméltem milyen is az igazi világ. Sok embert elveszítettem és ezzel együtt rideggé és rossz emberré váltam. Ennek a fejezetnek úgy érzem akkor lesz vége, amikor leteszem az OKJ vizsgát.

Jön az hatodik fejezet... Még nem tudom mit tartogat számomra. Nem is tudom meg addig amíg vége nem lesz. Találgatások? Vannak. Nézzük csak...

Ha minden igaz, miután elvégeztem az OKJ-t, kiköltözöm Dallasba minimum 3 évre. Miért pont Dallas? Miért pont 3 év? Hogy fog ez megtörténni? Felmerültek bennetek ezek a kérdések? Ha nem, az sem baj, mert megválaszolom a sajátjaimat. Múltkor ültünk kinn anyummal az udvaron és szóba került, hogy a vizsga után megyek ki Angliába. Eredetileg ez volt a terv, azonban megváltozott. Anyum szóba hozta, hogy a főnöke - aki jó barátja - felajánlotta neki, azaz pontosabban nekem, hogy menjek ki Dallasba dolgozni, ugyanis ott most van munkalehetőség egy szállodában. Az ő fiai is kint vannak és én is mehetek, ha szeretnék. Hát hogy a jó francba ne szeretnék? Azonnal belementem, ám ez felvetett pár dolgot, amin elgondolkoztam. Minimum 3 évre megyek ki, mert ez egy rendes munka lenne. Konkrétan még nem tudom mikor megyek és, hogy mit fogok csinálni, de aki rendelkezik angol tudással, annak nagyobb az esélye, hogy jobb melót kapjon. A repülőjegy csak oda 300 ezer forint, ami nem egy kis összeg, viszont ha kimegyek, ez szépen megtérül majd. Ha ha ott maradok 3 évig, milliós összegeket kereshetek. Ezzel viszont az a gond, hogy nem szeretném beleélni magam, mert nagyon úgy tűnik, hogy össze fog jönni, de ismerem az én szerencsémet. Nagyon szeretnék kinn lenni. Tudom, hogy az USA sem egy leányálom, ott is dolgozni kell rendesen és, hogy nehéz lesz, főleg az elején a honvágy, az egyedüllét, de le fogom küzdeni az akadályokat és ezt mondta nekem anyum is. Remélem minden összejön majd és mehetek, ugyanis nagyon szeretek utazgatni és világot járni. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek. Továbbá ha már nem ott szeretnék dolgozni, akkor mehetek Franciaországba is, ahova szintén hívott anyum egyik barátnője, vagy Angliába is, amit eredetileg terveztem. Egyelőre nagyon szép kilátások vannak a jövőmre nézve, ám ez nem elég. El is kell érni őket és küzdeni.

Elköszönésképp hadd ejtsek pár szót egy bandáról, akiket nagyon megkedveltem. Ez a banda a SNUPER. Egy fotósorozatnak köszönhetően ismertem meg az egyik tagot, Sebint. Ezen a fotón Minjuval van, szóval először miatta tetszettek annyira a képek. Ezután viszont úgy gondoltam, hogy akkor már miért ne nézzek utána annak a srácnak is akivel készült ez a fotósorozata? Rátaláltam a bandára és először a Shall We Dance debütáló dalukat hallgattam meg, illetve klipet néztem meg. Elsőre szimpatikussá váltak. Annyira édesek mint a hatan. Elsőre a kis cukifiúknak tűnnek, pedig habár tényleg édesek, amúgy bolondok is és egyáltalán nem nyáladzanak. Megnéztem jópár interjút és showt tőlük, ami segített még jobban megkedvelnem őket. Annyira nehéz kiemelni bárkit is, de hozzám mégiscsak Sebin áll a legközelebb, emellett Suhyun és még ketten, akiket nem szeretnék kiemelni, mert végül mindegyiküket megemlíteném. A Platonic Love című daluk szerintem még jobb is lett, mint az előző, pedig az sem volt rossz. Én nagyon nehezen kedvelem meg igazán a bandákat. Elég sokkal szimpatizálok, mert tehetségesek és jó dalaik vannak, de megszeretni nem megy nekem olyan könnyen. A SNUPER-nek sikerült belevésnie magát a szívembe. Már Hana is megkedvelte őket, aminek tökre örültem. Tegnap Facebookon beszélgettünk miközben "együtt" néztük tőlük az egyik V-appos adást YouTube-on angol felirattal. Sajnos nem olyan ismertek és attól félek, hogy ha ez így folytatódik, akkor feloszlanak. Borzasztóan rosszul esne nekem. Azt kívánom, hogy ne adják fel és legyenek nagyon sikeresek! Megérdemlik!

Starity: Taewoong | Suhyun | Woosung | Sangil | Sangho | Sebin ~