Fú~ már nagyon régen írtam igazi szülinapi köszöntéses bejegyzést, de úgy érzem ez egy olyan alkalom, amikor nem hagyhatom ki. Meg kell említenem az én angyalomnak a születésnapját. (Valószínűleg a nagy részét már százszor elmondtam a mostani mondanivalómnak, de nem számít.) Naaa~ kitaláltátok kinek a születésnapja van ma, október elsején? ...

Édesem! Drága Choi Hyunggeun! Nagyon messze élsz tőlem és még csak angolul sem tudsz eléggé, hogy bármikor megértsd majd azt, amikor kifejezem az érzéseimet irántad. Ez az egyik oka, hogy tanulok koreaiul. Te nagyon sok mindennek vagy az oka az életemben. Pont annak is, hogy még élek és tudok tovább küzdeni. Valószínűleg fogalmad sincs róla, hogy ekkora hatással van valakire a puszta létezésed, pedig így van. Egy nap biztosan eléd fogok állni és elmondani neked ezt egy nagy, végtelenbe nyúló ölelés mellett. El fogom mondani neked a gyönyörű koreai nyelven azt, amit most még csak magyarul írok itt le. Egy mosolyod megér annyit, hogy felkeljek és elkezdjem a napot. A hangodat amikor meghallom, olyan kifejezhetetlen kellemes, jó érzés költözik a szívembe, amit már nagyon rég nem éreztem. Ez az érzés eloszlatja az összes rosszat, a kételyt, a fájdalmat és minden negatívumot. Az, ha rád nézek és meglátlak mosolyogni, ha meghallom azt a bolondos, egyedi és utánozhatatlan nevetésed, amit ezer közül is felismerek, elég erőt ad, hogy elhiggyem, bírom még. Te segítesz abban, hogy kibírjam, hogy tovább másszak. Mintha fentről nyújtanád nekem a kezed és húznál magaddal. Hogy is hálálhatnám meg mindezt? Ha tehetném, az egész világot megadnám neked, mert megérdemled. Nagyon fontos vagy nekem és elképzelhetetlen lenne nélküled az életem. Ha nem láthatnálak legalább képen minden nap, ha nem hallhatnám a hangod, nem tudom hogyan viselném a mindennapokat. Napról napra elkapsz, amikor zuhanok. Egy csodálatos ember vagy, aki mások boldogságát tartja szemelőtt. (Bár... tessék megszeretni a galambokat! xP) Én csak azt szeretném, hogy mindig egészséges és boldog legyél. Soha ne hagyd abba a nevetést! Legyél mindig ennyire fantasztikus, amilyen most vagy! Teljes szívemből kívánom, hogy legyél te és a SNUPER nagyon sikeres! Érd el minden kitűzött célodat és váltsd valóra az álmodat! Nagyon szeretlek és boldog születésnapot kívánok neked! Egy óóóriási ölelést küldök innen, csak neked! Addig is, oszd be, amíg nem találkozunk! ♥

Hááááát sziasztok teddik! Hiányoztam? Tudom, egy ideje nem írtam és ez engem idegesít baromira, de fáradt vagyok és zajlik az élet. Dolgozom és nem tudom mikor és hogy írjak. Ennyi idő után eléggé nehéz újra visszarázódni a mesélésbe, ráadásul azt sem tudom mit lenne érdemes leírni, vagy hol kezdjem az egészet. Most aztán tényleg van mit mesélnem. *gondolkozik* Na de hol is kezdődött az egész, és mégis miket kell elmesélnem? Elkezdtem dolgozni, összeismerkedtem új emberekkel, sok ember unszimpatikus is lett emellett, hivatalosan magántanárnál tanulom a koreai nyelvet, a tanárommal is egész jól kijövünk, lett egy új cicánk, stb. Vágjunk hát bele a történetekbe. Igyekszem érthetően összefoglalni a fontosabb dolgokat és a lehető legpontosabban visszaemlékezni rájuk. Mindenki kééész?

[ Szeptember 5. ] Délelőtt 10-re mentem vissza a D portához. Mivel az első alkalommal voltam olyan fantasztikusan ügyes és pont az érettségimet, a legfontosabb iratomat hagytam otthon. Aznap pont esett az eső, de őszintén szólva, megkönnyebbülés volt számomra a nagy meleg után. Vettünk a nyáron egy szuper esőkabátot anyummal, szóval már semmi nem állhatja utamat az esőben sem. A nő lemásolta az érettségimet, aztán elküldött a polaroidba. Mondanom sem kell, hogy rögtön a SNUPER jutott róla eszembe. "Gyengébbek" kedvéért, a SNUPER-nek van egy ilyen című dala, amit nem mellesleg imádok is. Itt pedig azt a helyet jelentette, ahol a kártyámat elkészítik, valamint képet is készítenek hozzá. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy senki nem szólt nekem, hogy most ez lesz, mert akkor nyilván alakítok is a fejemen, de így ez lett életem legrosszabb igazolványképe. Kíváncsi vagyok fogja-e bármi űberelni ezt a csodás képet. Tök morci volt ott a nő, még csak meg se mutatta volna, hogy jó lesz-e. Még csak a kamerát se láttam, nagyon rossz volt. Olyan óriási lámpák világítottak az arcomba, hogy komolyan nem láttam semmit... és akkor még azt mondja a nő, hogy nézzek a kamerába. Mondom: oké, de hol a kamera? Amikor elkészült az a fantasztikus fotó, már csak arra vártam, hogy az egész kártya meglegyen. Ameddig ott ültem, végig orosz pasik voltak ott. Például amikor megkérdeztem a csávót, hogy leülhetek-e mellé a kanapéra, akkor tudtam csak meg, hogy orosz és nem értett semmit, de azért beleegyezett a dologba. Szeretem amúgy azt a nyelvet. Rajta van ám a megtanulandó nyelvek listámon, eléggé elöl. A végefelé megjelent egy lány. Akkor találkoztam először Lorival. Az első kommunikációnk annyi volt, hogy megkérdezte mit kell vinni a pulthoz, amikor hívják, én pedig mondtam neki, hogy a személyit és a lapot, amit az irodában kapott. Akkor végeztem is a polaroidban és visszaindultam. Egyébként tök messze volt ez a két épület egymástól, így amikor a polaroid felé tartottam, szokásomhoz híven kételkedni is kezdtem magamban, hogy jól csinálom a dolgokat, azaz jó felé tartok, de végül csak eltaláltam oda. Miután visszamentem az irodába, megkötöttük a szerződéseket és a nő megmutatta hogyan kell használni a kártyát, azaz hogyan kell becsekkolni, valamint ki. Legvégül pedig azt árulta el kit keressek másnap, akkor már a repülőtéren, a terminálon, egészen pontosan az 2A terminálon.

[ Szeptember 6. ] Kedden 12-re kellett mennem és az ottani fejest kellett keresnem, azaz a managert. Előző nap leírtam a nő nevét, mert a névmemóriám olyan mint a egy aranyhal memóriája. Persze azt a kis lapot, amin minden fontos információ rajta volt, én kipakoltam a táskámból véletlenül. Amikor megérkeztem a terminálra, akkor hívtam fel anyumat, hogy a papírkupac között keresse már meg azt a kis sárga cetlit és árulja el, hogy kit kell keresnem. Szerencsére összejött minden és anyum is meg tudta mondani. Egy kis gyomorgörccsel azért, de elindultam és megálltam az irodája előtt, mert az ajtó nem volt nyitva. Pár perccel később Lori is megérkezett és el is kezdtünk beszélgetni amíg arra vártunk, hogy megérkezzen a manager. Azt már rögtön az elején kiderítettem, hogy Nyilas. Amikor megérkezett a nő, pár infót elmondott, aztán adtak nekünk feladatot. Oké, túloztam. Az egész napunk abból állt, hogy egész végig a check-in pultokban álltunk a check-inesek mögött és néztük mit csinálnak. Akkor annyira érthetetlennek tűnt minden. Teljesen össze voltam zavarodva, minden új volt. Ilyenkor még minden olyan furcsa. Minden kezdet nehéz ugyebár. Az ember azt se tudja hol van, mit csináljon. Nagyjából 18-ig ezzel voltunk elfoglalva. Közben beszélgettünk, ismerkedtünk és kimentünk cigizni. Nagyjából ebből állt a nap. Nézegettem a cimkéket és igyekeztem a programot is, de arról tényleg semmi gőzöm nem volt. Én British Airways check-ines leszek és majd október 4-én indul a képzés. Addig fogalmam sem volt mihez kezdjek ott, de végül csak alakultak a dolgok ebben az egy hónapban. Eleinte tényleg nagyon rossz volt, hogy nem volt dolgom. Este, amikor hazaértem, úgy döntöttem a munka mellett, amit nagyon nem fogok várni, kell valami, aminek örülhetek a hétköznapokban és örömmel csinálom majd. Ideje elkezdeni tanulni ténylegesen a koreai nyelvet! Be is írtam a Google-be, hogy koreai nyelvtanárok és kiadott egy lányt, Tamsint, akinek még azon az estén írtam egy SMS-t, hogy mikor tudnánk megbeszélni a részleteket. Nem sokkal később válaszolt is, hogy reggel lenne neki jó, vagy este. El is döntöttem, hogy másnap reggel felhívom.

[ Szeptember 7-9. ] 7-én reggel fel is hívtam Tamsint, hogy egyeztessünk a koreai órákkal kapcsolatban. Muszáj voltam magántanárt találni, mert csak az tud alkalmazkodni az én hülye folyton változó beosztásomhoz. Ezt tartottam szemelőtt akkor is, amikor mondta, hogy 3ezer lenne az egész. Belementem természetesen, számomra nem is volt kérdés. Szeretnék megtanulni koreaiul bármi áron és most ha a pénz az akadálya, soha nem fogok megtanulni. Felvettük egymást KakaoTalkon és ott folytattuk a beszélgetést. Ami a poén az egészben, hogy azonnal tök közvetlenül, napi szinten kezdtünk beszélgetni (이야기하다! HA! Fejből! xD). Tehát már az első pillanattól jól megvoltunk egymással. (Kos, egyébként~ a koreai párja pedig Mérleg. ^^) Az számomra nagyon szimpatikus volt, hogy nem kpopper és nem azért tanult meg ilyen szinten koreaiul. Végre valaki, akit nem csak azért érdekel ez a nyelv, meg az egész ország. Megbeszéltük, hogy szombaton (10-én) találkozunk 13-kor, amikor még nem tanulunk csak megbeszélünk pár dolgot és elvagyunk.
Szerdától egy 3 napos képzésen vettem részt. Az volt az alapképzés, amit mindenki elvégez, aki ott dolgozik. 10 órakor kezdődött és elvileg 17-ig tartott volna, de egyik nap sem tartott addig, mert rendes volt nagyon, aki tartotta. Egy lead-agent tartotta, aki egyébként a terminálon is mindig bent van a lead irodában. A PowerPointos diákat is szerencsére megkaptuk előre kinyomtatva. Mily' ironikus, hogy mindenki augusztus 25-én nyomtatottat kapott, én viszont egy 18-án nyomtatottat. Hah, whatever. Lorival egy képzésen voltunk, valamint még csoporttársak voltunk ott egy lánnyal, akivel akkor még ott nem beszélgettünk, de a munkahelyen végül egész jól megtaláltuk a közös hangot. Mi Lorival leghátul ültünk és egészen jól megvoltunk végig, úgy tűnt a lead-agent is bírja a fejünket, mert végig kérdezgettünk (normális kérdéseket), érdeklődtünk és felfogtuk a dolgokat, amiket mondott. 3 napon keresztül ment ez. Nagyon élveztem, az az igazság. Úgy éreztem magam, mintha megint iskolás lennék, ami annyira hiányzik. Ráadásul az "osztálytársak" is mind jófejek voltak. Aki iskolás, az el se tudja ezt képzelni, de én elég ijesztő dologként éltem meg a munkába állást. Igazi kikapcsolódásként szolgált ez a tréning, de még a vizsga is.

[ Szeptember 10. ] 8-ra kellett mennem és 12-ig dolgoztam. Elég sokat voltam először a pihenőben. Az egyik lead-agent beosztott egy nőhöz, aki cseszett szólni, hogy elindul, én pedig új voltam nagyon, ilyenkor ki az, akiből sugárzik a magabiztosság? Ha van is ilyen, az biztos, hogy nem én vagyok. Egy ideig ültem ott, aztán végül megkérdeztem valaki mást, hogy merre menjek és végül elmentem egy lánnyal ismét egy check-in pultba és ott nézelődtem. A pihenőben egyébként, amíg vártam, szemben ült velem egy srác, Chris. Ő volt az első, aki megszólított. Megkérdezte, hogy új vagyok-e és váltottunk pár szót. Nagyon jól esett, hogy végre valaki nem nézett levegőnek. A check-in pultos figyelgetésem után részt vettem életem első beszállításán. Az az, amikor ugye ellenőrizzük az utasok beszállókártyájáit, útiokmányait és felengedjük a gépre őket. Annel voltam azon a beszállításon és egy férfival. Ann aranyos volt végig és azután a beszállítás után együtt sétálgattunk kicsit a terminálon, megmutatott pár dolgot, hogy mi hol van, végül letelt mind a kettőnk munkaideje, így együtt mentünk el a Kökibe, ahol beszélgettünk és sétálgattunk. Elmentem vele a postára és éppen cipőt nézett, amikor írt nekem Tamsin, hogy ő ott van, ahova megbeszéltük a találkozót. Mármint a Kökin belül, nyilván. Odasiettem, aztán a találkozónk igazából olyan sikeres volt, mint a beszélgetéseink, tehát szerencsére élőben is ugyanúgy tudtunk beszélgetni. Először elmentünk a KFC-be. Én ott ettem egy keveset. Azután kint a tetőteraszon ültünk le egy padra és beszélgettünk az ABC-ről is. Tesztelte, hogy mennyire tudom. Sikeresen "levizsgáztam" szóban. Kint iszogattuk a kávénkat, amit még bent vettünk és közben cigiztünk és beszélgettünk. Persze, előjött az a téma is, amiről nem szeretek annyira beszélni új ismerősöknek: a szerelmem. Megállapodtunk, hogy én elmesélem neki, de csak részegen, tehát majd egyszer együtt fogunk inni. Húú... előre látom milyen szép lesz az. Azután még sétálgattunk egy keveset, aztán betérve ott a kínai boltba, vettünk peperot. Egyet meg is kajoltunk, majd álltunk egy keveset a mozgólépcsőknél és jót beszélgettünk. Mesélt róla, hogy milyen volt, amikor Koreában tanult, mesélt a barátjáról is, hogy hogyan jöttek össze, stb. Én is meséltem ezt-azt, tehát jól telt el az a pár óra, amit együtt töltöttünk.

[ Szeptember 11-14. ] 11-én szabadnapom volt, szóval végig tanultam. Szerencsére a vizsga utáni napon is, azaz 13-án is tudtam kicsit pihenni. 12-én viszont ugyanúgy a D portán, ahol a tréning is volt, lezajlott egy 3 órás vizsga 10-től. 3 részből állt. Az első rész elején lehetett használni minden anyagot, amit az órákon megkaptunk, jegyzeteltünk. Azután az első rész nagyobb részéhez már nem lehetett semmit használni. Az volt a leghosszabb az egészben, minden benne volt. A második rész a vízumokkal volt kapcsolatos, meg az utazási okmányokkal, amihez egy napot szintén lehetett használni. A harmadik pedig a rendvédelmi rész volt a repülőtéren, aminél ugyanúgy volt egy anyag, ugyanis szerencsére senki nem várta el tőlünk, hogy az összes jogszabályt bemagoljuk. Az utolsónál csak az volt a rossz, hogy leszakadt a kezem, mire mindent kimásoltam.
14-én már dolgoztam 8-tól 12-ig. Cindyvel beszéltem egy keveset a nap elején, aki szintén csoporttársam volt a tréningen és ő is új még itt. Ezután voltam kicsit a check-in pultban, majd 2 beszállításom volt, amin csinálhattam is valamit. Végre én is beszállítottam és nem csak álltam ott. Sokkal jobb, ha gyakorol az ember, úgy lehet igazán tanulni.

2016. május 13. \\ Írásbeli vizsga

Május 13-án volt az írásbeli vizsgám! Túléltem... ahogy azt előre meg is jósoltam. Elmesélem nektek milyen volt az napom vizsgával, lábfájással és cicaüggyel kapcsolatosan. Előző este alig tudtam elaludni. Nem hiszem, hogy az izgulás miatt volt. Inkább azért, mert éjfél előtt szerettem volna beszunyizni, de túlságosan hozzászokott már a szervezetem, hogy éjfél után aludjak be. Valahogy sehogyan sem volt kényelmes az ágy és nem tudtam felvenni egy olyan pózt, amiben kényelmes lett volna aludni. 100 féle módon elképzeltem, hogy Jiyong ott van és mellettem fekszik / alszik / átölel, meg mindent. Az utóbbinál nem kell rosszra gondolni. Komolyan. Ha *arra* gondol az ember, akkor a szívverése felgyorsul és ezért még kevésbé tud elaludni. Ezért tehát eszembe se jutott. (De minek magyarázkodom egyébként is? Ha arra akarok gondolni, akkor fogok. Szabad ember vagyok még szabadabb képzelettel.)

Reggel 7 előtt keltem. 6-ra állítottam ébresztőt, de valahogy sikerült még majdnem egy órát ráhúznom. Megittam a szokásos reggel coffeemat, aztán gyakoroltam egy kis gyorsírást. Attól az egy résztől tartottam, de úgy voltam vele, hogy az is sikerülni fog valahogy. Eddig még nem nayon buktak meg ezen a vizsgán és nem hiszem, hogy én vagyok a legrosszabb. Lassan el is indultam. 10-kor kezdődött a vizsga, de már előtte fél órával benn kellett lenni. Be is értem 9:31-re. Liáékkal kommunikáltunk közben, akik már 9 óta benn voltak. Foglaltak nekünk helyet az utolsó előtti padsorban. A 40-es teremben voltunk, ami egy gépes terem. A jobb oldalon ültünk, ahol 4 gép van egymás mellett. Legbelül ült Lia, Mia, én, kívül pedig Becca. A gyorsírás tanár és az ilyen számítógépes ismereteket tanító, mondjuk "informatika" tanár volt bent, aki egyben az igazgatóhelyettes is. Mind a kettő nő és nagyon aranyosak voltak végig. 10-kor elkezdődött az első rész, azaz az "írásbeli". Arra volt 90 percünk. A feladat az volt, hogy két levelet kellett megformázni és megfogalmazni a tanultak alapján, betartva a szabályokat. A második egy körlevél volt, ahol külön egyesíteni kellett egy Excel-es táblázatot a Word-ben megírt levéllel. Egyszerű volt mind a kettő, de ez nem is lepett meg, hogy könnyűnek találtam. Ilyeneket csináltunk 2 éven keresztül állandóan. Elég szégyen lett volna, ha nem megy... legalábbis nekem. Nem mindenkinek van hozzá érzéke, én azonban informatikából is érettségiztem és úgy vélem értek hozzá. Alap szinten biztosan, ami egy ilyen munka betöltéséhez szükséges. Rendszergazda ugyan nem leszek, de az nem is vágyam. Mondjuk ez a munka sem igazán, de "B" tervnek tökéletes, ha valami nem jönne össze. Persze mindenki készen lett előbb. Feltöltöttük a szükséges dolgokat ahova kellett, aztán mentünk ki szünetre. Miáékkal kimentünk cigizni, aztán visszamentünk délre, amikor is a "gyakorlati B" rész következett. Az volt 150 perces és abban a részben volt a gyorsírás. Ettől mindenki félt, pedig így utólag... nagyon durva volt, hogy mennyit segítettek. A tanáraink annyira a mi oldalunkon álltak, hogy már szürreálisnak számított az egész. Másfelől pedig szinte lazább volt, mint egy tanóra a 2 év alatt. Simán beszélgettünk. Néha-néha ránkszóltak a vizsgabiztosok, de ennyi. Na de miért is mondom, hogy durva módon mellettünk álltak a tanárok? Nos... úgy kezdődött az a rész, hogy megkaptuk a feladatlapot. Az egész 150 perc lényege a jegyzőkönyv volt, amelyet 3 részből kellett összerakni. Az egyik része fel volt töltve e-tananyagra, ahonnan le kellett szedni. Az volt az utolsó része, a középsőt a lapról kellett begépelni 10 ujjas gépírással... és a jegyzőkönyv elejét a gyorsírással leírt szöveget kellett begépelni. Először lediktálta a tanárnő a szöveget 5 perc alatt. Nem mondom, hogy rosszul sikerült, de nem is lett túl jó. Kihagytam pár részt a szövegből, de a nagy része meg volt azért. Mégis, ami annyira sokkoló volt, hogy a feladatlap pár összetűzött lapból állt, aminek az utolsó oldalán nem más volt, mint a szöveg, amit lediktáltak és gyorsírással kellett volna leírnunk 5 perc alatt. Amikor megláttuk, el sem hittük, hogy tényleg az az. Akkor megállapítottam, hogy aki ezen megbukik, az tényleg egy értelmi fogyatékos lvl 1000. A tanároktól is nagyon sokat lehetett kérdezni végig és szinte mindent el is mondtak. Megcsináltuk a jegyzőkönyvet. Összeillesztettük a részeket, megformáztunk, csináltunk egy kivonatot, aztán a saját tempónkban megírtuk a gyorsírás szöveget is. Nem tudtam eldönteni, hogy most amit csinálunk, azt szabad-e, de nem szólt érte senki. Ja és... a szünetben még Becca a telefonján e-mailben elküldte nekünk a szöveget, amit gyorsírással kellett leírnunk. Azzal kezdtük az egészet, hogy lementettük egy Wordbe, szóval még csak be se kellett azt gépelnünk. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire laza lesz a vizsga. Ennél a résznél is előbb végzett mindenki. Egy újabb, azonban rövidebb szünet után elkezdtük a harmadik, azaz a "gyakorlati C" részt, amely csak az iktatás volt. Volt 3-4 feladat, hogy különböző adatok alapján iktassunk leveleket.

Ennyi volt a nagy vizsga. Becca kicsit hamarabb elviharzott, én viszont megvártam Liáékat... vagyis Miával megvártuk Liát, aztán elindultunk haza. Az úton egyszer Hamupipőkéset játszottam. A lábam persze nagyon fájt, de ki-be járt a cipőből a lábam. Durva volt, mert ahogy szállok fel a villamosra nagy lazán, valahogy a jobb cipőm beakadhatott valahova és beesett a villamos alá. Szerencsémre a végállomáson szálltam fel, szóvalnem kellett félni még attól sem, hogy bármelyik pillanatban elindul a villamos. Kicsit meglepődtem azért. Lehajoltam érte és szépen felhúztam a lábamra. Na... ez is csak velem történhet meg... legalábbis ott nagyon ebben a tudatban voltam. Leültem az egyik székre aztán jópár megálló után leszállva, sétáltam hazafelé. Összefutottam azzal a nővel, aki abban a társasházban lakik, ahol a cicát láttam és ahonnan el akartam hozni. Mennyire ironikus, hogy pont azelőtti nap említettem meg egy bejegyzésben, hogy rég nem láttam már azt a cicát, erre az a nő leszólít és mondja, hogy ott van még. Pedig én azóta nem láttam. Mivel nem lakom olyan messze, megbeszéltük, hogy amint megjelenik a cica, elhozza hozzánk egy dobozban. Itthon kicsit elvoltam, aztán egyszer csak megjelent. Kimentem, de ahogy megláttam a cicát, azonnal megkérdőjeleztem, hogy az ugyanaz a cica. Az egy kicsit vöröses volt, ebben azonban nem volt vörös. Egy kicsit ott beszélgettünk, hogy hogyan tegyük be, de én láttam a macskán - minimális szinten ugyanis értek hozzájuk -, hogy nem érzi jól magát és biztos, hogy nem fog nálunk maradni, hiába teszi be a kertbe. Nagyon ideges is volt végig a nő kezében. Többször el akart szaladni, de fogta. Ennek nem lesz jó vége - ez járt a fejemben. Közben haza is jött anyum, aki egy köszönés után otthagyott minket. Végül megjelent a kutyám, aki nem ugatott, csak lelkes volt, de a macska... nos az utcán nőtt fel... nagyon sok rossz tapasztalata lehet a kutyákkal kapcsolatban. Nagyon le akart menni, de végül a nő csak lefogta, aki annyira feltűnően nem értett a macskákhoz. Meg is lett az eredménye... méghozzá hogy belekapott az orrába, meg még valahova. Amikor én próbáltam lefejteni róla, a jobb hüvelykujjamat szétharapta. Végül elrohant. Magamban persze elküldtem mindenhova azt a macskát, de nem lehetett hibáztatni érte. A nőnek kicsit vérzett a sebe, az én ujjamból azonban ömlött a vér. Még jó, hogy nem leszek rosszul a vértől. Én csak a finom vágásoktól, sebektől leszek valamiért nagyon rosszul. Szerencsém volt, hogy a harapás az marcangolós seb és attól nem félek. Még váltottunk pár szót, persze közben nem tudtam mit műveljek az ujjammal, mert folyt a vérem. A pólóm persze olyan is lett. Az a nő nem lehet valami határozott személyiség, mert vagy 40-50 éves kora ellenére engem kérdezett, hogy el fog-e fertőződni. Megnyugtattam, hogy nem. A karmolás valószínűleg nem, ha kimossa, de amikor én meséltem például Minarunak, hogy mi történt, azonnal mondta, hogy fertőtlenítsem. Kimostam és bekötöttem, de külön nem fertőtlenítettem le. Annak már 6 napja és alig látszik a seb... ami kb már nem is seb, csak egy mini csík és egy pötty. Semmi bajom nem lett. Attól függetlenül azért amikor kérdeztem anyumat, hogy nem kéne-e elmenni megnézetni, azt mondta, hogy nem lesz semmi bajom, megígéri. Nos, köszike, hogy ennyire aggódsz értem azért. Jiyong szerintem már rég tárcsázta volna a mentőket. xD Jó, azért ez egy elég sarkított példa volt, de tényleg aggódott volna értem... vagy lesz*rta volna. Szerintem a kedvétől függ, de elgondolkozva... nagyon sok mindent tudok vele kapcsolatban, de ebben nem vagyok biztos, hogy egy ilyenre hogy reagálna. Vagy az "úristen, hívom a mentőket" vagy az "ez van, túléled".

2016. május 18. \\ Szóbeli vizsga

Pár napra az írásbeli után, szerdán eljött a szóbeli vizsga. Attól féltem a legjobban. Mindig a szóbeliktől rettegek a legjobban mindenhol, ugyanis írásban például van időd még gondolkozni, javítani esetleg, de szóban rögtön kell és azonnal rájönnek ha nem tudsz valamit. Félelmetes egy dolog nekem. Ráadásul és írásban még meg tudok nyilvánulni egészen tűrhetően, de szóban nekem nehéz. Nem csak a vizsgákon, de a hétköznapokban sem szoktam sokat beszélni. Inkább a "listener" típus vagyok. 20 tétel volt, ami annyira nem sok, de ami a legrosszabb volt az egészben, hogy nagy szükség volt a szerencsére, ugyanis az egyik tétel arról szólt, hogy hogyan rendezel be egy irodát, a mádik pedig, hogy beszélj erről, meg arról a jogszabályról. Nagyon nem volt ugyanazon a nehézségi szinten az összes. Főleg a 20-as tétel... amikor azt elkezdtem olvasni, az első oldal után azt hittem, hogy elbőgöm magam. 9 oldalas volt, tömör szöveg és a titoktartási szabályokról, meg mindenféle hivatalos dologról. Be voltam kissé tojva szerda reggel. 8-kor keződött egy "gyakorlati A" rész ami szintén egy írásbeli rész volt, amit arra a napra hagytak. Előtte be kellett érni legalább egy negyed órával. Nekem sikerült is. Ugyanott ültünk, mint az írásbelin. A feladat az volt, hogy a lapon lévő szöveget be kellett gépelni, megformázni szokásosan és még Excelben pár igazítás után egyesíteni kellett a Worddel, azaz egy újabb körlevelet kellett írni. Azután volt még egy Word, amiben volt nagyjából 10 kérdés, melyekre válaszolni kellett és feltölteni a többivel. Annyira figyeltek a tanárok is, hogy az egyik kérdésre a választ például a neten néztük meg, a többit pedig megbeszéltük. Az ofőnk volt benn felügyelni. Nem tudom, hogy direkt nem figyeltek ennyire, vagy nem érdekelte őket. Az írásbelin és ezen a szóbelis napon is ugyanúgy járt Mia. Tönkrement a gépe. Legalábbis lefagyott. Hívni kellett a rendszergazdát, de ő sem tudta megcsinálni, mert ugyanannál a pontnál mindig lefagyott, amikor egyesíteni szerette volna a körlevelet. Átült tehát arra a helyre, ahol az írásbelin is ült miután megadta magát a gépe, Becca elé.

Ennek a résznek 10-kor volt vége és 10:30-tól elvileg kezdődött a szóbeli. Mi amikor végeztünk az írásbeli résszel, lementünk a földszintre és ott vártunk. A gyomrunk görcsölt. Többször éreztem, hogy elhányom magam. Nagyon idegesek voltunk. Koncentrálni se tudtam semmire, annyira izgultam. Rendesen szédültem is. Mi kicsit távolabb ültünk a teremtől és elvileg ugye 10:30-kor kezdődött volna, de amikor odamentünk félkor, már öten benn is voltak. Azt hittük lesz valami "nyitóbeszéd", mint az érettségin, vagy beosztás, de semmi. Azután, hogy ezt megtudtuk Mia és Becca elmentek boltba és ketten maradtunk Liával. Próbáltunk Family Guy-t nézni, de "nagyon jó" volt az suliban a wifi, szóval nem jött össze. Nem tudtuk, hogy mit csináljunk. Olvasgattuk a tételeket, de utána megállapítottuk, hogy ennek sincs már semmi értelme. Végül úgy voltunk vele, hogy akkor az utolsók között leszünk, pedig szerettünk volna már minél hamarabb túlesni rajta. Valahogy megpróbáltuk kitatktikázni, hogy akkor menjünk vissza, amikor még nem teszik vissza a tételeket. Nagyjából 11 fele odasétáltunk a teremhez, aztán egy kicsit várakozva először bement Mia. Az ajtón lévő ablakból kommunikáltunk. A 3-as tételt húzta, aztán Lia ment utána és ugyanígy lerendeztük a dolgot. Kézzel eljelelte nekünk, hogy a 12-est húzta. Ezután amikor kijöttek, mondták, hogy ketten menjenek be. Kaptunk is az alkalmon Beccával. Úgy alakult, hogy nem utolsónak mentünk be, inkább így a középsők és utolsók között félúton. Odasétáltunk az asztalhoz. Akkora szerencse volt már az, hogy pont akkor értünk be, amikor csak 3 tétel maradt ott és amint azt előzőleg megtudtuk, a 20-asat már kihúzták, a 19-est is és az összes rosszat. Utólag már biztosra tudom, hogy ami benn maradt az az 1-es, az 5-ös és a 16-os volt. Én végig azt hajtogattam, hogy a 16-ost akarom húzni. Az az önéletrajzokról és az álláskeresésről szólt. Szerettem azt a tételt, mert még ügyvitelen abból vizsgáztam és ott minden bele is ragadt a fejembe. Az 1-es volt az irodaberendezés, iroda kialakítása (környezetvédelmi szempontok), és az 5-ös a hivatalos levelek formai és tartalmi követelményei. Igazából nem veszíthettünk. Beccával ott álltunk, amikor ő kihúzta a középsőt, én pedig a legszélsőt. Kivettük a borítékból a lapot. Becca kihúzta az 5-öst... én... pedig... aaaaaaaaaaaaz 1-es tételt. Nos... minek nevezzem ezt? Szerencse vagy sem? Nem tudom eldönteni, hogy szerencsém volt-e vele, mert igazából az első a legegyszerűbb és simán megy, vagy mégsem volt szerencsém, mert ha más tétel lett volna ott, akkor azt húzom ki és nem a 16-ost, amit annyira szerettem volna. Nézőpont kérdése végülis. Pozitívan állok hozzá és akárhogy is legyen, rohadul nagy mázlim volt. Köszönöm az égnek, sorsnak, vagy nem is tudom minek, hogy az érettségis szerencsém után itt is rám mosolygott. Vicces volt, mert örültem a fejemnek, aztán leültem és... kiürült a fejem teljesen. "Most akkor mivel is kezdjem?" A nyomás pedig kicsit nagyobb volt rajtam, mert mindenki úgy volt vele, hogy "ah, az csak az egyes tétel, gyerekjáték". Pont ezt mondta a vizsgáztató nő is, amikor odaültem. Ketten voltak. Annyira durva volt, mert a lapra le voltak írva szépen a mondatok és nem tudtam visszaolvasni, se megfogalmazni amit szerettem volna. Féltem azért még akkor is. Néha kisebb szüneteket tartottam, hogy összeszedjem magam, de 1 másodperccel utána ugyanúgy dadogtam. A vizsgáztatóknak volt egy lap, amin címszavak voltak, melyekről beszélni kell a vizsgázónak. Amikor kiültem megláttam, hogy rajta van például a zaj is, ami eszembe sem jutott, szóval annak köszönhetően arról is szót ejtettem. Amikor végeztem, lassan felálltam és visszakérdeztem, hogy "mehetek?" Ezt szerintem minden szóbelinél eljátszom. Ilyenkor el sem hiszem, hogy túl vagyok rajta és szabadulhatok. Elköszöntem, aztán kilépve az ajtón még magamhoz sem tértem, de mindenki elkezdett faggatni. Végül onnan is sikerült szabadulnom.

Young, Wild & Free

A hangsúly itt azt hiszem a free-n van... vagy talán mindegyiken. Mi történt? Fel sem fogtam akkor még semmit. A folyósón ült Becca és az egyik osztálytársunk. Váltottam velük pár szót, aztán elindultam kifelé, hogy elszívjak egy szálat ezután a megpróbáltatás után. Összefutottam Miáékkal, így hárman mentünk ki. Annyira boldogok voltunk mindannyian. Örültünk neki, hogy túl vagyunk rajta és biztosan voltunk benne, hogy egyikőnk sem bukott meg. Visszamentünk a teremhez és ott négyen hülyéskedtünk. Képeket csináltunk és végig nevettünk. Annyira nem érdekelt minket, hogy ha hülyének néztek, hiszen leírhatatlanul megkönnyebbültünk akkor és iszonyatosan jól éreztük magunkat. Sok hülye kép készült, amiket jobb, ha senki nem lát. Szerettünk volna egy normális képet, amin mind a négyen rajta vagyunk, de nem jött össze ezek közül a feltételek közül a "normális" része a dolognak. Azt mondták, hogy a bizonyítványokat nem kapjuk meg aznap, de az eredményeket megtudjuk és megnézhetjük a dolgozatokat. Ott kellett még maradni, amíg a papírokat és bizonyítványokat kitöltik. Illetve nem tartottak ott senkit akarata ellenére, de mondták, hogy illik megvárni a végét. Beccának találkozója volt, szóval elment, de hárman ott maradtunk és megvártuk a végét. Minimum egy órát azért ott ülhettünk szerintem, amikor jöttek és bevonultunk a terembe. Leültünk és egyesével hívtak minket miután a vizsgabiztos nőci le nem nyomott egy hülye beszédet, hogy semmire nem fogunk ezzel menni, szóval tanuljunk tovább. Ez milyen dolog már? Jó, persze nem mondom, hogy ezzel a végzettséggel annyira könnyű lesz minden, de milyen már egy ilyen szöveggel előállni amikor az ember tök lelkes és boldog, hogy levizsgázott, erre konkrétan közli velünk, hogy felesleges volt minden. Az igazgatóhelyettes mögötte végig vágta a fejeket, hogy mennyire ne hallgassunk rá és ne figyeljünk oda erre. Amikor mentünk el, ugyanezt mondta is, hogy ne higgyük már el az egészet. Aranyos volt nagyon! Viszont... én a névsor elején vagyok, szóval hamar megkaptam a bizonyítványom. A nyanyusz se szegte a kedvem. Megnéztem és... igaz, nem vártam nagyon eltérő eredményt, de jelesre vizsgáztam le. Annyira csodálatos volt azt látni. Lefotóztam és anyumnak is elküldtem. A dolgozatokat is meg lehetett nézni. Az egyiknél emlékszem a pontszámra, ami 100-ból 96 volt és a többinél sem tért el ez nagyon. Büszke voltam magamra, pedig ilyen nem sokszor fordul elő. Liának és Miának négyes lett, amit nem értettem, mert szerintem nem voltak rosszabbak, vagy sokkal rosszabbak, mint én (illetve mi, mert Beccának is jeles). Sajnos elrontottak pár dolgot, azért sikerült így, de nem mintha akkora csalódás lenne, hiszen a lényegen nem változtat. Van egy szakmánk! Levizsgáztunk és megkaptuk az irodai asszisztens szakmát. Másnak szerintem nem nagy dolog, de azok után, hogy miken mentünk túl. 2 év után mégiscsak sikerült eljutni idáig és igenis büszkeséggel tölt el. A bizit nem kaptuk még meg, majd csak évzárón fogjuk, de már tudjuk, hogy meg van. Amikor kinéltem a suliból el is kiáltottam magam örömömben. Boldogok voltunk, ám megállapítottuk, hogy... hmm, tuti, hogy másnap felkelünk és elszáll minden, mert... oké, most akkor mit kezdjek az életemmel? xD Jó, azért ez nem így történt. Még mindig örülök az egésznek és alig várom a többi kalandot az életemben. Egész nap nem ettem semmit nagyjából 14-15 óráig, de végül bementünk a Burger Kingbe és betoltam egy sajtburgermenüt.

Sikerült hazaérnem anélkül, hogy elhagytam volna a cipőmet, bár a lábam fájt. Pihentem kicsit, aztán amikor hazaért anyum, elindultunk a nőcihez, aki megírja nekünk az adóbevallásunkat. Odaérve persze sikerült összevesznünk. Én nem mondtam semmi rosszat, csak nem voltam mosolygós, ahogy igazából soha. Utána hazamentünk, majd anyum felhívta és kiderült, hogy a nő elfelejtette. Igazából nem haragudott rá senki, mert nem fordult még elő ilyen és sokat tett már anyumért. Egyszer el lett nézve neki, főleg, hogy a gyereke beteg lett és azért rohangált mindenhova. Ahelyett viszont elmentünk a KFC-be. Furcsa, de van egy KFC a városban, ahova gyakran beülünk és ott olyan jókat tudunk beszélgetni. Szó esett sok mindenről és mondta, hogy mennyire büszke rám.

Én is az voltam. Egy szakasz most lezárult. Ezzel is előrébb jutottam. Sokat tanultam mindenféle értelemben. Megtapasztaltam sok dolgot is ezalatt a két év alatt. Hát még mennyit változtam. Pár embert elveszítettem, párat megismertem, de az biztos, hogy elfelejteni egyiket sem fogom, mert emlékezni fogok a szép dolgokra és nem utolsósorban tapasztalatszerzésnek mindenképpen jó volt minden ismeretség. Most itt vagyok 20 évesen egy szakmával, büszkén, lelkesen. Young, wild and free vagyok. A kihívások várnak rám és én is alig várom, hogy megküzdjek velük. Kíváncsi vagyok mit tartogat még az élet számomra. Az biztos, hogy igyekszem minél jobban kihasználni az életet és elérni minden kitűzött célomat. Valóra fogom váltani az álmom és soha nem adom fel!

Annyeonghaseyo! Hogy vagytok? Jól? Az tök jó... Mi? Hogy én? Hát... május 12-e van igaz? Aigoo! Holnap OKJ vizsgázni fogok, tehát nem mondhatnám, hogy annyira nyugodt lelkiállapotban ülök itt és írom ezt a kis bejegyzést. Mondjuk holnap a vizsgának az írásbeli része lesz, ami azt jelenti, hogy levelet kell majd írni, fogalmazni, begépelni, iktatni, meg ilyesmi. Ez a része annyira nem vészes, viszont már szerintem említettem, hogy a gyorsírás részétől félek. Ebben a menüpontban láthattok egy képet a gyorsírásról. Az a lényege, hogy beszédtempóban lehessen jegyzetelni szó szerint, amit valaki mond. Ez biztos szép és jó, de azzal kezdeném, hogy az egész országban nagyjából csak egy gyorsíróra van szükség, aki a parlamentben csücsül és írja a sok hülyeséget, amit a politikusok kiejtenek a pofájukon. Több gyorsíróra nem igazán van szükség, így nem is tanítják sehol máshol, csak a mi iskolánkban, természetesen. Ez ráadásul nem egy olyan dolog, amit egy év alatt el lehet sajátítani. Azzal se számolt senki, hogy semmit nem segít ha hétfőn betesznek 9 gyorsírás órát, ugyanis egy ember nem tud ennyi ideig egy monoton dologra koncentrálni végig. Ezekből kiindulva tehát félek tőle. Oké, hogy 5-ös dolgozatokat írtam, meg tisztában vagyok a betűkkel, a kapcsolásokkal, a vastagításokkal és egyebekkel, de nem fogom tudni beszédtempóban leírni őket. Emlékeztek rá, hogy meséltem milyen morci a gyorsírástanár és hogy mennyire összekaptunk mindig? Mármint ő és az osztály. Én általában nem szóltam bele, mert nem láttam értelmét. Ettől függetlenül rám is pikkelt és mindig megjegyzett valamit. Nos... az utolsó óra végén elkezdi, hogy hát csalódott bennem és többet nézett ki belőlem. Jó, azt bevallom, hogy hatással volt rám, hogy elkezdtem a lányokkal hülyéskedni. Azelőtt azért figyeltem, de mivel rájuk pikkelt, egyszer csak elkezdett rám is és elegem lett belőle, azért adtam okot rá, hogy csalódott legyen. Az utolsó órán tehát miután ezeket mondta, én válaszoltam rá valamit - már nem emlékszem mit -, aztán mondtam, hogy megbeszélhetjük a dolgot, de nem az osztály előtt. Azért nem akartam mindenki előtt, mert egy rakás roszindulatú, kétszínű köcsöggel voltam körülvéve 2 évig. Az óra után tehát négyszemközt beszélgettünk. Mondta, hogy ő neki rosszul esett, hogy csalódnia kellett, meg hogy belőlem többet nézett ki ugye. Azt is hozzátette, hogy rossz hatással volt, hogy elkezdtem barátkozni a lányokkal. Mondtam, hogy sajnálom és, hogy az lehetséges, ugyanis tudom magamról, hogy hajlamos vagyok sajnos ilyenre. Végül tisztáztunk mindent és nagyon örültem neki, hogy nem haraggal váltunk el. Egy kő esett le a szívemről és mondta is, hogy a vizsgán elvárja, hogy jól teljesítsek, mondom: én is magamtól. Végül megöleltük egymást és egy puszit is kaptam tőle. Annyira sírógörcsöm volt az egész beszélgetés alatt. Nem is tudom miért, de felszabadító volt inkább, mint szomorú. Mármint az érzés, mert végül nem sírtam. Mondtam, hogy nem sírok mások előtt. Liával beszéltem utána és mondta, hogy ő is tisztázta a helyzetet vele ugyanígy és szintén hasonlóan érzett, ahogy én. Mivel így váltunk el, remélem segít majd egy kicsit legalább azzal, hogy lassít a tempón, ugyanis csak ő lesz benn, meg mi. Ő fogja javítani is. Egyébként tuti fog (I hope so, at least). Ettől a résztől félek tehát, meg azért mégiscsak egy vizsga és félek, hogy valamit elrontok. De... vegyük végig. Az iktatás gyakorlati része annyira nem nehéz, gépelni tudok, elég jó tempóban, levelet tudok fogalmazni és formázni is, tudom a formai követelményeket és a tartalmi elemeket. Megbukni csak nem fogok. Elvileg eddig még nem nagyon buktak meg ezen a vizsgán, sőt mindenki 4-es, 5-ös lett. Én pedig csak nem vagyok annyira rossz, hogy a legrosszabbul teljesítsek és ne sikerüljön átmennem. Még akkor sem, ha péntek 13-a lesz. Én egyébként sem félek a péntek 13-tól. A péntek az egyik kedvenc napom, a 13 az egyik kedvenc számom, miért kéne félnem? Babonás ennyire azért nem vagyok. Mint mindig, a legjobban akkor is a szóbelitől félek. Az 18-án lesz... Youngbae születésnapján. Legalább a tudat, hogy egy szép napon vizsgázok, kicsit segít majd... ugye? Youngbae majd messziről, tudatalatt küldi nekem a sok-sok csít. A tételek nagy része egész jól megy, szóval csak meg lesz az is, ráadásul elvileg az írásbeli sokkal többet számít és a szóbelin már átrugdosnak. Mindig azt mondta minden tanár, hogy az írásbelire fektessük inkább a hangsúlyt, azt ne rontsuk el. Nya... csak megnyugtattam így magam valahogy. Majd 17-én leszek nagyon bekakilva, figyeljétek meg.

 { Még régebben írtam egy cicáról, akit szerettem volna befogadni, aztán anyum végül engedélyt is adott, hogy befogadjuk, ha legközelebb látom. Nem messze tőlünk láttam mindig, de persze Murphy szabályai szerint, miután anyum ezt mondta, nem láttam többet. Kicsit azért elszomorít, mert nem tudom mi történt vele. Nagyon remélem, hogy egy aranyos ember befogadta és nagyon jó helye van a drágának. }

De mi is történt velem ma? 10 körül felkeltem, ahogy az lenni szokott. Bekapcsoltam a gépet, mert ezen vannak fenn a tételek. Elkezdtem tanulni őket. Közben kávéztam és a 19. tételt olvasgattam, ami a bankokról szól. Azzal végeztem is, aztán elkezdem az utolsót, azaz a huszadikat. Közben tartottam egy kis szünetet és visszaírtam Liának. Hamar válaszolt is és kérdezte, hogy bemegyek-e a gyakorlásra. Abban a pillanatban jutott eszembe, hogy "basszus, tényleg, ma gyakorlás van". Mármint... nem kötelező, de szerettem volna bemenni. 12 előtt egy kicsivel volt akkor és 13-kor kezdődött. Gyorsan felöltöztem, aztán anyum odajön, hogy "de nincs mára bérleted". A JÓ BÜDÖS ******* MÁR! Igen... tegnap anyummal elmentünk a nyelvvizsgámat átvenni az első kerületbe, ahol közöltél velünk, hogy kedden lehet érte jönni. 17-én, a szóbelim előtt egy nappal be kell tehát mennem érte. Viszont ha már úton voltunk, beugrottunk a mekibe fagyizni. Vicces volt, mert kikértük a fagyit, aztán hátrapillantottam és egy gyereksereg tartott a meki felé. Én azonnal "nane"-ztem egyet, majd a pénztáros csaj is ugyanígy reagált. Végül nem voltak olyan vészesek, egészen rendesen elvoltak, nem zajongtak. Hazafelé vettem egy bérletet 13-ától, hogy már előtte úgyse megyek sehova. Hát... nagyon okos voltam. Anyum ma is tök rendes volt, mert eldobott a sulimhoz. Ott találkoztunk Liával. Négyőnk közül csak mi ketten jöttünk be. Az iktatást gyakoroltuk. Egészen jól ment nekem, meg is lepődtem. Mármint tudtam, hogy nem megy annyira rosszul, de nem hittem, hogy ennyire jó lesz a feladat. Egyet csináltunk meg, aztán Lia mondta, hogy neki nem megy a körlevél, ezért elmagyaráztam neki és csináltunk is egyet-egyet. Végül ugye a gyorsírás... nos... a lényeg, hogy van 4 jegyzőkönyv részlet és azokat gyakoroltuk szinte végig, mert az egyik lesz a vizsgában. Mivel mindenkinek az első ment a legjobban, ezért mondta a gyorsírás tanár, hogy majd ő javasolja, hogy legyen az. Oké, nos... ezt nem tette meg és most tudtuk meg. Szerencsére ezen a gyakorláson ma az igazgatóhelyettessel voltunk, aki azonnal el is ment szólni, hogy az legyen. Nagyon rendes volt tőle. Eredetileg a másodikat írtuk volna, de meg lett beszélve, hogy az első legyen, aminek mindenki nagyon örült. A bejegyzés után megyek is gyakorolni azt a szöveget. (Az az a szöveg egyébként ami a kézírásom menüpontban is van.) Miután végeztünk, elindultunk haza. Vettem egy jegyet a Bikáson, aztán a Határ úton is, viszont erre a két jegyre összesen 850 Ft-ot költöttem, mert a g*cis automata - amit utálok egyébként is - nem adta vissza az aprót, csak az 500 forintot az ezresből. Ráadásul a villamoson voltak ellenőrök, de nem értek el hozzám. Bezzeg ha nem lett volna jegyem, biztosan odataláltak volna, ahogy Murphy bácsi meg is mondta. Az eső persze esett, de valamiért nem éreztem, hogy lehangolna. Miután a villamosról leszálltam és sétáltam haza, táncikáltam is a zenére nagy vidáman, amit éppen hallgattam.

Múltkor végeztem a Liebster Award kitöltésével. Az utolsóhoz Anney írt egy kommentet, amiben feltett nekem pár kérdést. Örömmel válaszolok rájuk.

1. Voltak olyan tanáraid iskolás éveid alatt, akik folyton leszóltak, vagy bunkón viselkedtek veled? Hogy kezelted?
Igen, volt. Fiatalabb koromban elég rossz gyerek voltam, gyakran feleseltem vissza és nem éppen a megfelelő hangnemben beszéltem a tanárokkal. Ezért volt, hogy megérdemeltem a kapott büntetést. Mára már ilyen szempontból benőtt a fejem lágya és nem húzom ki a gyúfát egyiknél sem, legalábbis kevésbé. Az OKJ-s éveim alatt csak egy tanárral volt összetűzésünk, de vele sem volt olyan komoly. Pont ezt írtam le a bejegyzés elején. Középiskolában még kb az első évben az angoltanárommal vesztem össze egyszer, és még a magyartanárral állandóan. Ő nagyon utált engem. Így utólag meg is értem, de nem lehet csak rám hárítani ezt, mert nem tudott fegyelmezni, szóval az osztályból szinte senki nem vette komolyan. Meg is lepett az érettségin, amikor megdicsért. Azalatt a négy év alatt tehát ha egy tanár leszólt, az jogos volt. Az osztályfőnököm volt olyan, hogy mindig beszólogatott, csak az inkább viccből volt és ugyanúgy visszaszóltam neki én is poénból... vagyis... a legtöbbször poén volt az egész. Amikor úgy jártam, hogy egy tanár kifejezetten pikkelt rám különösebb indok nélkül, az általános hatodik körül volt. Tesi és matektanár volt. Elishát és engem nagyon utált. Eleinte senki nem hitt nekem, mikor mondtam mennyire pikkel rám, de később anyum is tapasztalta. Matekon mutatkozott meg leginkább, hogy mennyire komolyan gondolja az egészet. Állandóan egyes dolgozatokat írtam és bukásra álltam. Elkezdtem magántanárhoz járni, aki szintén mondta mindig, hogy nem vagyok azért olyan hülye, hogy egyeseket írjak. Tény, hogy nem megy jól a matek, de ennyire azért nem vagyok vészes. Miután jártam a tanárhoz, jobban is teljesítettem, azonban abban a pillanatban, amikor írtam nála egy ötös dolgozatot, kihívott felelni. Egyszer a tesiöltözőben leesett egy csempe a falról és azonnal az igazgatóhoz küldött, hogy az én hibám volt. Az igazgatóhoz járás akkor úgymond a hobbink volt Elishával. Minden kis sz*rért odaküldött minket. Egyszer nem öltöztünk át tesire és elküldött minket, az igazgató meg: "mit csináltatok már megint?" ... "hát, nem öltöztünk át" ... "aj, hagyjatok már, menjetek vissza órára". Volt, hogy el is beszélgetett velünk, de már ő is észrevette. Amikor a csempét ki kellett fizetnie anyumnak, ő is bement az igazgatóhoz (aki egyébként régi jó barátja volt), de akkor is csak nevettek és jól elbeszélgettek. Nekem úgymond szerencsém volt ilyen szempontból. Végül kirúgták. Gondolom azért kérdezed ezt, mert veled is előfordul ez. Ha tényleg úgy van, ahogy mondod, ne félj szólni valakinek, ofőnek, igazgatónak, szülőnek. Komolyan beszélgess el velük róla, hogy miért érzed igazságtalannak a helyzetet.

2. Jobban szeretsz egyedül lenni otthon, mint másokkal társaságban?
Mivel nincs társaság, akikkel elmehetnék bárhova is, így igen.

3. Ha sok barátságodnak lett már vége, érzed úgy, hogy ezek miattad történtek?
Persze. Sosem állítottam, hogy ezek nem az én hibáim voltak. Némelyik nem feltétlenül, de a legtöbb igen. Viszont azt is hozzá kell tennem, hogy megismerkedéskor én mindenkit figyelmeztetek, hogy nem ajánlott túlzottan közel kerülni hozzám, mert nem vagyok egy kedves ember. A másik pedig, hogy számomra azért olyan könnyű végetvetni egy ismeretségnek, mert én mindig ügyelek rá, hogy ne kerüljek közel senkihez. A legjobban mindig az tud megbántani, akit szeretsz. Így nem tud fájdalmat okozni senki (más). Ez nem jó dolog. Nem kívánom senkinek, hogy így gondolkozzon. Engem az juttatott idáig, hogy eleinte ok és magyarázat nélkül, illetve könnyűszerrel hagytak el az emberek és bántottak meg. Onnantól rájöttem, hogy nem is érdemes senkit közel engednem magamhoz. Okolhatnak érte engem ők is akár, de azok tettek ilyenné akik egykor hajtogatták nekem mennyire fontos vagyok nekik. (Másrészt Jiyong, de ebbe most nem mennék bele.) Udvarias és illedelmes vagyok alapvetően, de távolságtartó.

4. Milyen témájú oldalt vezetnél most szívesen, ha lenne rá időd?
Először is jó lenne már az A.KOR-os fanoldalammal felzárkózni. Másrészt egy SNUPER-es fanoldalon kezdtem gondolkozni.

5. Az ismerőseid ismerik a blogod?
Igen. Elisha, Lilith, Mimi, Katie, Lisa, Becca, Hana, Hachi. Ők mind ismerik. Hirtelen ők jutottak eszembe. Én nem beszélek senkiről a háta mögött és nem is titkolom a blogom. Igaz, hogy nem szeretném ha sok ember rábukkanna, de ha megtörténik, akkor is vállalom mindenért a felelősséget.

6. Hiányzik valami a múltból?
Az a pillanat, amikor "mindenkivel" jóban voltam és tényleg volt egy jó kis társaságunk. "A banda" volt az egyik legjobb dolog az életemben. Emellett még ha nem is tartott olyan sokáig, Mayville is borzasztóan hiányzik. Imádtam az oldalt és, hogy elfeledtette velem a gondjaimat. Sosem fogom megbocsátani a szerkesztőjének, hogy törölte. Nem értem kit zavart az ott. Legalább az emlékek ott lettek volna, de fáj, hogy már azok sincsenek.

május 13. - Írásbeli vizsga | május 18. - Szóbeli vizsga

This is how we do... naja. This is how Cassie passes her exams inkább. Holnap tehát 10-kor kezdődik az egész írásbeli része, ami 90 perces lesz. 11:30-ig fog tartani, aztán 12-től jön egy 150 perces "gyakorlati B" rész, majd egy 15 perces szünet után 14:45-től a "gyakorlati C" rész jön és 15:15-kor végzek. Ha úgy vesszük akkor előbb végzek, mint amikor még rendes tanításra jártam és 17-ig benn ültem. Túl fogom élni! Kívánjatok sok sikert!

Hello~! Az a nagy büdös helyzet, hogy eléggé félve írom most ezt a bejegyzést. A laptopom olyan kis cukibogyó, hogy úgy döntött váratlan pillanatokban meghal. Oké, nem vagyok ennyire hülye, én is tudom, hogy vírus okozza... főleg, hogy állandóan kék halált hal, csak a folyamat úgy zajlik le általában, hogy bekapcsolom, nagyjából 15 percig működik, aztán úgy dönt, hogy lefagy az egész rendszer és semmit nem lehet vele kezdeni. Ki kell kapcsolni a gombbal, aztán vissza. Ezt már vagy százszor biztos eljátszottam. Eddig voltam olyan szerencsés, hogy semmilyen adatom nem veszett el, amit köszönök is az égnek, mert ilyenkor ugyebár fennáll az adatvesztés veszélye. Tegnapelőtt, szerdán úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek az egésznek. (Lol~ 5 percenként mentek.) Megkértem anyumat, hogy csütörtökön vigyen el a Tescoba.~~ Haha~ erről most eszembe jutott az utolsó etika óránk, amin mondta a tanár az osztálynak, hogy lehet,hogy majd összefutunk az Auchanban valamikor. Mondom: nem hiszem, mert én a Tescoba járok~ Nagyjából így búcsúztunk. x3 ~ Csütörtökön el is mentünk suli után, hogy vegyek pendriveot. Kiszámoltam még, hogy mekkorát kéne vennem... 261,2 GB van a gépemen összesen. Elgondolkoztam, hogy vegyek-e akkor minimum két darab 126-osat, de a neten néztem és egy darab abból 10 ezer Ft. Hát mondom, jó lesz ez, de nincs választásom. A Tescoban megnéztük, a legnagyobb 64 GB-os volt, aztán egy kisebb ottani boltban is csak annyi GB-os volt. Továbbmentünk a mellette lévő MediaMarktba. Ott azzal kezdtem a "pályafutásom", hogy az iPhone-okat átállítottam koreaira. Csak azt sajnálom, hogy nem fogom látni, amikor megpróbálják visszaállítani. Oké, annyira nem nehéz ha a kis ikonokat nézzük, de a fejekre kíváncsi lennék. Lehet kínaira kellett volna, azt még én se tudnám megfejteni. Megtaláltuk a pendriveokat, aztán kissé meg is lepődtünk... 20 ezer Ft volt a 126 GB-os... meg, képzeljétek, volt 50 ezer Ft-ért is 126 GB-os pendive... nem tudom mit gondolnak ilyenkor. Viccesek nagyon. Még a 10 ezer is sok volt nekem, erre 20 ezer... OTTOKE?!~ Anyum mellette kiszúrta az 1 TB-os hordozható merevlemezt~ 25 ezerért. Nem is értettem a logikát, de inkább nem firtattuk sokáig. Egyértelműen vettem egyet. Még nem dolgoztam vele, de nézegettem és annyira azért értek a gépekhez, hogy ezt megoldjam... USB-vel csatlakoztatom őket és annyi az egész... nem lehet nagy feladat. Miután fizettem és minden garanciás dolgot elintéztem, anyummal kinn sétáltunk a kocsi felé, erre elkezdi, hogy "olyan büszke vagyok rád, el is érzékenyültem", aztán könnyezni kezdett, én pedig nevetni és kérdeztem, hogy miért, mi történt~? Azt válaszolta, hogy nagyjából csak most tudatosult benne, hogy felnőttem és már nem az a kislány vagyok, aki helyett intézkedni kell. Nagyon aranyos volt~! Hozzátette, hogy nem fog félteni a nagyvilágban sem, mert tudja, hogy feltalálom magam. Tetszett neki az is, amikor a merevlemezt nézegetve mondtam, hogy "megoldom, mert nincs olyan, amit én ne oldanék meg". Ezt én sokszot mondom és így is van! Továbbá támogat abban, hogy utazgassak amennyit csak tudok... sőt... ő mondta nekem, hogy menjek Dallasba. Hupsz, spoilereztem. Gyorsan befejezem a gépem történetét: itthon minden rendben ment~ áttettem rá mindent és legközelebb ha lesz lehetőségem, akkor elviszem egy szakemberhez, hogy húzza újra az egészet.

Az iskolának vége számomra. Tegnap volt az utolsó napunk. Május 13-án és 18-án jön az OKJ vizsga. Ez a második oka annak, hogy nem írtam bejegyzést egy ideje. Zsúfoltak voltak mostanában a napjaim és a gépem sem működött megfelelően. Legalábbis... nem mindig állt le, de nem mertem belekezdeni egy bejegyzésbe, mert ha megírom és akkor fagy le minden... szerintem ugrok is kifelé a (földszinti) ablakomon. A napokban viszont befejeztem a Lie To Me című doramát, ami nem vált a kedvencemmé, de annyira rossz sem volt. Kicsit sokat szenvedtek benne, de végülis melyikben nem...? Yoon Eun Hye nem okozott csalódást, ismét bebizonyította, hogy tehetséges színésznő és van miért szeretni. Elkezdtem a Goodbye Dear Wife című doramát, mert az jött ezután. Szerepel benne 3 színész az előzőből. Eddig nem jön be annyira. A pasi egyáltalán nem szimpatikus, bár lehet, hogy csak a karaktere miatt, mert az egyenesen taszít. Oké, hogy hisztis a felesége, de ha már van neki olyanja, akkor nem keresgéled az első szerelmedet és megcsalósdit játszol vele. Undorító. Mindegy~ azért folytatom, hátha még változik a véleményem, illetve ha nem fog megtetszeni, akkor is befejezem, mert ha már elkezdtem, nem hagyom félbe. Ugyanígy voltam a You're Beautifullal. Azon is sikerült végigrágnom magam - igen, eltaláltad, nekem nem tetszett, de hála neki, megismerkedtem pár olyan emberrel, akik fontossá váltak nekem.

2 év OKJ (5. fejezet)

Na és a suli... igen... elvégre arról kezdtem beszélni. Újfent eltelt 2 év. Hogyan emlékszem vissza erre az OKJ-s képzésre? Negyed részt jó volt, a további háromnegyed részét pedig nem akarom sokat felemlegetni. Mik voltak emlékezetesek? Szeptember 1-jén volt évnyitó, de én szeptember 3-án iratkoztam be. Az interneten láttam meg a hírdetést, aztán azonnal jelentkeztem is. AMikor felhívtuk őket, azt mondták, hogy még van egy szabad hely. Anyummal azonnal beültünk az autóba és odasiettünk. Furcsamód ott már azt mondták, hogy még 26 hely van. Ez az "összeszedettség" 2 év alatt sem fejlődött sehova. Bent azonnal megírtam a szövegértést, ami csak formalitás volt, semmi több. Felvettek. 1-jén volt az évnyitó. Arról sikeresen lemaradtam, de másnap, 4-én már jönni is kellett egy informatikai felmérésre. Emlékszem, akkor volt, hogy az egyik lábamon a nagy lábujjamról leszakadt a köröm és fájt, mint az állat. Undi, de ez van. A sulim a Kelenföld előtti megállónál helyezkedik el. Mivel én azt az utasítást kaptam, a felmérés napján a Kelenföldig mentem, de egyáltalán nem volt ismerős a hely és késésben is voltam, pedig időben elindultam. Na~ fájós lábbal, a lehető leggyörsabban, alig kapva levegőt elkezdtem sétálni... lesétáltam 1 megállót úgy, hogy egészre kellett ott lenni, de én 57-kor még Kelenföldön voltam~ és... beértem pont időben. Természetesen be kellett lépni az "e-tananyagra", ahova nekem nem sikerült akárhogy próbáltam. A telefonszámmal kellett, de engem sehogy nem engedett be. Mehettem fel az irodába, ahol rögtön megkaptam, hogy "mert biztos a jelentkezési lapon rossz számot adtam meg", de ahogy végül kiderült nem én voltam a béna, hanem ők. A feladat akkor az volt a felmérésen, hogy egy Wordben "minél több extrával" készíteni egy 1-2 oldalas dokumentumot bármiről. Igen... én a BIGBANG-ről írtam. Táblázatban külön a tagokról, úgy általánosságban mindenről és még képet is vágtam hozzá. 100%-os lett. (Még mindig megvan~ :3) Mivel később kezdtem el, nem volt rá annyi időm, de az volt a szerencsém, hogy a Staritys profilomon akkor éppen írtam róluk és azt csak bemásoltam oda és pár helyen formálisabbra írtam át.

Az első tanítási napon ismerkedtem meg Jennyvel. Mi ketten voltunk benn legkorábban. Leültünk a teremnél és váltottunk pár szót. Nagyjából annyit, hogy "te is irodai asszisztens vagy?" "igen"... viszont... ne kérdezzétek honnan tudtam, de éreztem rajta, hogy K-popot hallgat. Amikor benn a teremben, az osztálynak és az ofpnek be kellett mutatnozni, én kezdtem, de amikor ő jött, mondta, hogy az ELTE dél-koreai szakára szeretne menni. (Igen, még mindig tudom, hogy nem ez a hivatalos megnevezése.) Ott jóban is lettünk, de szerintem legtöbbször felületes volt az egész. Volt olyan nap, október elején, amikor megjelentek Jiyongról, meg arról a p*csáról a közös képek... akkor Jenny még nem tudta, hogy szeretem és megemlítette a suliban. Elegem lett és úgy voltam vele, hogy már teljesen mindegy minden. Megmutattam neki a blogomat. Ő akkor végigolvasta az akkori 100 oldalnyi bejegyzésemet. Nagyon édes volt tőle! A sztorik közül a Happy New Year volt a kedvence~ ^^ Elfogadta, hogy szeretem őt, amit én nagyra értékeltem. Mikor még nem tudta, volt olya pillanat, amikor meséltem neki, hogy szeretek valakit, erre poénból visszakérdezett, hogy "de nem G-Dragont ugye?", én meg magamban így: "oh f*ck, maradj természetes, ne áruld el magad, de ne hazudj", kívül pedig a legkevésbé természetes módon így "miiiiiiiii?~ hehehe"... Az első év végén jártunk együtt táncolni is egészen sokáig minden pénteken. Élveztem! Együtt megtanultuk a Miss You (Tiny-G) és a Tell Me (Wonder Girls) táncát... ja és arról még videót is tettem fel, ahogy a Good Boy-t "táncoljuk"... azaz végighülyéskedjük~ és persze nem önként! Egy olvasóm kérte, hogy tegyem fel.

Jóban lettünk még Caseyvel, aki szintén kpopper és Ashleyvel. Egy ideig 4-en voltunk egy ideig és tök jól teltek a napok. Én voltam a csapatban a maknae~ ^^ Együtt csináltuk 4-en például azt a PPT-t, amikor Kínát, Japánt, Vietnamot és Koreát kellett bemutatni. Felosztottuk az országokat és szerencsére én kaptam Koreát. Szépen tudtam róla beszélni, ami mondjuk nem csoda. 5-öst kaptunk.

Vége lett az első tanévnek. Szakmai gyakorlatra kellett menni a nyáron. Igen, nos, ezt sokan letudták egy papírral. Én is. Eleintem úgy volt, hogy tényleg kell majd mennem, de végül pont volt valami kisebb balhé a cégnél, ráadásul melót sem tudtak adni, ezért nem kellett dolgoznom nyáron. Tapasztalatszerzésnek nem lett volna rossz, ezt aláírom, de nyilván senki nem vágyik arra, hogy nyáron, amikor van szabadideje az embernek, be kelljen menni napi X órában dolgozni. A fizetést ettől függetlenül megkaptam, szóval igencsak szerencsém volt.

Elkezdődött a második tanév. Nagyjából fél évig "szenvedtem" a lányokkal... és ez nem ellenük szól. Valamiért eltávolodtunk egymástól. Nem mondom, hogy ez miattuk van, hiszen az éremnek mindig két oldala van, de kezdtem úgy érezni, hogy teljesen lesz*rják a fejem. Semmi hangom nem volt köztük. Szinte mondtam valamit és meg se hallották, állandóan hátrahagytak, megbeszélték, hogy együtt mennek be a suliba, csak engem hagytak ki, stb. Egy idő után úgy voltam vele, hogy nehogy már rohangáljak utánuk. Elszakadtam tőlük teljesen önként. Nem mentem velük sehova, inkább egyedül voltam és akkor kezdődött az a korszakom, amikor igazán senkivel nem voltam a suliban. Ez nagyjából akkor volt, amikor újra megnyitottam a blogomat, január-február körül. Nem érdekelt senki az osztályból. Leginkább akkor váltam ennyire rideggé, mert az, hogy ők ennyire elhanyagoltak engem segített abban is rájönnöm, hogy nincs mellettem igazán senki és az életben csak magamra számíthatok. Senki nem fog segíteni, ha neki nem érdeke. Az ember önző lény, akár elfogadjátok, akár nem, ez az igazság. Én felvállalom, hogy önző vagyok, én mindig felvállalom a hibáimat. Igazán már senki nincs, aki fontos nekem az életben, a családomon - és rajta - kívül, de ez szerintem normális. Így működik az élet. Vicces, hogy tinikorban mennyire elhidegül az ember a családjától, állandóan ellenkezik és azt hiszi, hogy a barátok a MINDEN. Nem tagadom, én is átestem ezen az időszakon, ahogy mindenki más is. Lehet, hogy van aki éppen ebben van, de el kell, hogy keserítsem. Ez az egész úgy működik, hogy babakorodban nyilván rá vagy utalva a családra, gyermekként kezded felfedezni a nagyvilágot, tiniként a barátok lesznek a minden, a családot pedig szinte idegennek érzed, ez elég sokáig eltarthat, de aztán - ez változó, hogy kivel mikor történik meg, de - eljön a nagy szerelem. Az első szerelem... nos, ez is mindenkinél más... van aki az első szerelmével éli le az életét, de a legtöbben nem így járnak. Jön a szívtörés, amikor a barátok vannak melletted~ végül felnő az ember és rájön, hogy a család az, aki igazán számít. Talál valakit, akivel leélheti az életét, majd az a család lesz a legelső. Nem mondom, hogy emellett nem lehetnek barátok, de be kell látni, hogy idővel mindenki családot alapít és nem a barátság marad az elsőszámú... Okay, okay... a kis filozofálásom után visszatérve a témára... én ott tartok, amikor a családom és a szerelmem a minden és senki más nem olyan fontos nekem. Vannak páran, akikkel jóban vagyok és elbeszélgetünk, de nem érzem úgy, hogy lenne barátom, ami tulajdonképpen egyáltalán nem is zavar. Van, aki barátomnek hívja magát és ez természetesen jól esik, de én már nem merek ezzel a jelzővel illetni senkit. Ettől függetlenül a suliban jóban lettem három lánnyal még így a második év végén. Sajnálom, hogy erre csak most került sor. Beccával beszélgetni keztünk, aztán mellém ült és egészen jóban lettünk, azután elkezdtünk beszélgetni Miával és Liával is, akik mögöttünk ültek. Nem tudom, hogy eddig miért nem történt ez meg, de egyre többet kommunikáltunk, aztán végül mi lettünk a "4 csicska". xD Oké... ez... hosszú sztori... asszem. A lényeg, hogy a gyorsírás tanár elkezdett ránk pikkelni és végül azon kezdtünk szórakozni, hogy mi vagyunk a 4 csicska, akik úgyis megbuknak, nem tudnak semmi jót csinálni, az osztályban is azok vagyunk, stb.

Persze ez nem minden. Több dolog is történt ezalatt a 2 év alatt. Tanultam kommunikációt, ügyviteli ismereteket, etikát, beszédtechnikát, jogi ismereteket, marketinget, gépírást, gyorsírást, angolt, adatbáziskezelést, dokumentációkezelést, jegyzőkönyvkészítést és még további tantárgyakat... öhm... na jó, kijavítom... ezeket tanították elvileg. Sajnos nem volt olyan megfelelő az oktatás, mint amilyennek kellett volna lennie. 20 tételünk van a szóbelire, ami nem tűnik soknak, de a legtöbbről sajnos szó sem esett 2 év alatt. Nem szeretnék rossz szájízzel elválni a sulitól, így nem mondok semmi negatívat, de lehetett volna sokkal jobb... több szempontból is. Mindenesetre ezalatt az idő alatt eléggé nagy változásokon mentem keresztül. Sikerült ráeszmélnem pár dologra, Jiyongot pedig még mindig szeretem. Hasznos volt ez a képzés, leginkább mert megtanított arra, hogy önállóbb legyek az életben.

Életem eddigi fejezetei...

Tudjátok milyen vagyok. Most, hogy vége van még egy fejezetnek az életemben, kicsit újra bepánikoltam. Sajnos félek a jövőmtől, hogy nem tartogat számomra jó dolgokat... ez viszont csak rajtam áll. A lehetőség mindig adott, csak élnem kell vele. Eddig mindig sikerült elérnem, amit szerettem volna. Most pedig jön a 6. fejezet...

Prológus: Születés
1. fejezet: Az ismeretlen megismerése
2. fejezet: A jellem torzulása
3. fejezet: Megfelelési kényszar (igen, direkt "a")
4. fejezet: Rózsaszín > Lila > Kék
5. fejezet: Egy teljesen új ember
6. fejezet: ?
...
Epilógus: Halál

Mindegyik fejezetben változtam. Mindegyikben fejlődtem és egyre több minden bontakozott ki, sok fontos ismeretet sajátítottam el. Lehetne ezt az ötöt is tovább boncolgatni, de szerintem így a legjobb. Az első fejezetben még nem tudtam semmit erről a világról és nem is értettem semmit... mondhatni az volt a kisbabakor, amikor rá voltam utalva a családomra, illetve még a gyermekkorom kezdetét is idesorolnám. A második fejezet ott kezdődött, amikor iskolába mentem, azaz nagyjából 6 éves koromtól tarthatott 11-ig. Itt alakult ki a jellemem. Az, amivel már születtem és amilyennek neveltek, az első fejezetben volt megtalálható... itt... a második fejezet leginkább arról szól, hogy az iskolában ért külső hatások által milyenné váltam. Eleinte még nem voltak gondok, napközi, játékok az udvaron, majd egyre inkább kezdtek elnyomni. Az olvasóim többször tudatták már velem, hogy bántják őket. Ez velem is megtörtént. Ebben a fejezetben még inkább csak változom és egyre inkább csökken az önbizalmam, egyre többet bántanak mások. A harmadik fejezetben esik meg a legtöbbször, hogy kirekesztenek és leszólnak. Emiatt is akartam megfelelni mindig. Szerintem ezzel mindneki így van ebben az időszakban. Szeretne megfelelni másoknak, menő lenni az iskolában, illetve társaságokban. Ebben a fejezetben érkezik az életembe az első szerelmem, aminek szintén nem lett jó vége. Itt volt, hogy majdnem megvertek, illetve meg is fojtogattak, én mégis meg akartam felelni a társaságnak. Ide tartozik még a középiskola első két éve is, ami szintén arról az idióta megfelelésről szólt. A negyedik fejezet lényegében azzal kezdődik, hogy megismerem a K-popot és beleszeretek Jiyongba. A "rózsaszín" jelentése itt a rózsaszín köd, amikor minden szép volt, majd egyre lilább lesz, végül a búskomorság és a depresszió, azaz a "blue" veszi át a helyét. Nagyjából 19 éves koromig tartott ez a fejezet. Rövid volt, ám mégis az egyik legmeghatározóbb, hiszen kihat a továbbiakra is. Az ötödik lényegében amikor teljesen megváltoztam, ezzel együtt egy egocentrikus emberré váltam. Az egocentrikust nem úgy értem, hogy imádom magamat, meg ilyesmi. Itt azt jelenti, hogy ráeszméltem milyen is az igazi világ. Sok embert elveszítettem és ezzel együtt rideggé és rossz emberré váltam. Ennek a fejezetnek úgy érzem akkor lesz vége, amikor leteszem az OKJ vizsgát.

Jön az hatodik fejezet... Még nem tudom mit tartogat számomra. Nem is tudom meg addig amíg vége nem lesz. Találgatások? Vannak. Nézzük csak...

Ha minden igaz, miután elvégeztem az OKJ-t, kiköltözöm Dallasba minimum 3 évre. Miért pont Dallas? Miért pont 3 év? Hogy fog ez megtörténni? Felmerültek bennetek ezek a kérdések? Ha nem, az sem baj, mert megválaszolom a sajátjaimat. Múltkor ültünk kinn anyummal az udvaron és szóba került, hogy a vizsga után megyek ki Angliába. Eredetileg ez volt a terv, azonban megváltozott. Anyum szóba hozta, hogy a főnöke - aki jó barátja - felajánlotta neki, azaz pontosabban nekem, hogy menjek ki Dallasba dolgozni, ugyanis ott most van munkalehetőség egy szállodában. Az ő fiai is kint vannak és én is mehetek, ha szeretnék. Hát hogy a jó francba ne szeretnék? Azonnal belementem, ám ez felvetett pár dolgot, amin elgondolkoztam. Minimum 3 évre megyek ki, mert ez egy rendes munka lenne. Konkrétan még nem tudom mikor megyek és, hogy mit fogok csinálni, de aki rendelkezik angol tudással, annak nagyobb az esélye, hogy jobb melót kapjon. A repülőjegy csak oda 300 ezer forint, ami nem egy kis összeg, viszont ha kimegyek, ez szépen megtérül majd. Ha ha ott maradok 3 évig, milliós összegeket kereshetek. Ezzel viszont az a gond, hogy nem szeretném beleélni magam, mert nagyon úgy tűnik, hogy össze fog jönni, de ismerem az én szerencsémet. Nagyon szeretnék kinn lenni. Tudom, hogy az USA sem egy leányálom, ott is dolgozni kell rendesen és, hogy nehéz lesz, főleg az elején a honvágy, az egyedüllét, de le fogom küzdeni az akadályokat és ezt mondta nekem anyum is. Remélem minden összejön majd és mehetek, ugyanis nagyon szeretek utazgatni és világot járni. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek. Továbbá ha már nem ott szeretnék dolgozni, akkor mehetek Franciaországba is, ahova szintén hívott anyum egyik barátnője, vagy Angliába is, amit eredetileg terveztem. Egyelőre nagyon szép kilátások vannak a jövőmre nézve, ám ez nem elég. El is kell érni őket és küzdeni.

Elköszönésképp hadd ejtsek pár szót egy bandáról, akiket nagyon megkedveltem. Ez a banda a SNUPER. Egy fotósorozatnak köszönhetően ismertem meg az egyik tagot, Sebint. Ezen a fotón Minjuval van, szóval először miatta tetszettek annyira a képek. Ezután viszont úgy gondoltam, hogy akkor már miért ne nézzek utána annak a srácnak is akivel készült ez a fotósorozata? Rátaláltam a bandára és először a Shall We Dance debütáló dalukat hallgattam meg, illetve klipet néztem meg. Elsőre szimpatikussá váltak. Annyira édesek mint a hatan. Elsőre a kis cukifiúknak tűnnek, pedig habár tényleg édesek, amúgy bolondok is és egyáltalán nem nyáladzanak. Megnéztem jópár interjút és showt tőlük, ami segített még jobban megkedvelnem őket. Annyira nehéz kiemelni bárkit is, de hozzám mégiscsak Sebin áll a legközelebb, emellett Suhyun és még ketten, akiket nem szeretnék kiemelni, mert végül mindegyiküket megemlíteném. A Platonic Love című daluk szerintem még jobb is lett, mint az előző, pedig az sem volt rossz. Én nagyon nehezen kedvelem meg igazán a bandákat. Elég sokkal szimpatizálok, mert tehetségesek és jó dalaik vannak, de megszeretni nem megy nekem olyan könnyen. A SNUPER-nek sikerült belevésnie magát a szívembe. Már Hana is megkedvelte őket, aminek tökre örültem. Tegnap Facebookon beszélgettünk miközben "együtt" néztük tőlük az egyik V-appos adást YouTube-on angol felirattal. Sajnos nem olyan ismertek és attól félek, hogy ha ez így folytatódik, akkor feloszlanak. Borzasztóan rosszul esne nekem. Azt kívánom, hogy ne adják fel és legyenek nagyon sikeresek! Megérdemlik!

Starity: Taewoong | Suhyun | Woosung | Sangil | Sangho | Sebin ~

Szervusztok macifalatok! Beszélnünk kell egy nagyon fontos dologról. Na jó, csak szimplán beszéljünk egy kicsit a... hetemről? Mondjuk. Nem volt olyan érdekes, iskolában voltam három napot és végre elkezdődött a tavaszi szünet! Olyan gyorsan elfog rohanni, ebben biztos vagyok, aztán jön az április, majd a vizsga, és ha azt a próbát majd sikeresen állom ki, akkor fogalmam sincs mi jön utána. Már megint ugyanabban a helyzetben vagyok, mint 2 éve, amikor leérettségiztem. Félek, hogy mi jön és, hogy nem érek majd el semmit. Én állandóan aggódom a jövőm miatt. Annyira ismeretlen és ijesztő. Szeretném sokra vinni, sokat tanulni és utazni, ez viszont sajnos nem megy olyan könnyen. Nem öröklök milliárdokat és nincsenek nagy befolyással bíró rokonaim, azonban ha sokat dolgozok érte, elérhetem, amit kitűztem magam elé. Nem is az a legnagyobb vágyam, hogy gazdag legyek, én csak szeretnék úgy élni, hogy ne kelljen aggódnom a jövőm miatt. A másik ami még fontos nekem, hogy nem fogok a férjemen élősködni, már ha lesz. Nem tudnék olyan házba költözni, ami csak az övé és ő tartja fenn, akármennyire is gazdag legyen. Ha már egy háztartásban élünk, hozzá kell járulnom mindenhez. Alapvetően sajnos lusta ember vagyok és sokszor szeretem ha a s*ggem alá tolják a dolgokat, de van egy határ, ami után már a büszkeségemről van szó. Ahogy például az sem fekszik nekem, hogy egy randin a fiú fizessen. Mindenki a saját részét fizeti. Miért kéne bárkinek is azt fizetnie, amit én fogyasztok el? Kinézem magamból, hogy ha valaki nagyon ragaszkodna hozzá, hogy fizetni akar, akkor egy üveg vizet kérnék az egész randin. Én így, vagy úgy, de mindig elérem azt, amit szeretnék. A vizet még fizetheti nekem... a csapvizet. Nem szeretek semmilyen formában adós lenni, még ha nem várja el senki, hogy visszafizessem. Megesett már, hogy mindig így álltam valakihez. Mindig kifizettem a saját részemet, ha esetleg meghívtak, visszafizettem, vagy visszahívtam őt / őket, majd végül mégis megkaptam, hogy mennyi mindent tettek értem, én meg egy hálátlan f*sz vagyok. Rendben. Az vagyok. Hálátlan. Ezentúl senki nem fog nekem fizetni semmit. Vagy ha igen, akkor visszahívom ugyanannyiért, vagy drágábban, illetve kifizetem. Múltkor Miának fizettem 130 forintot, mert nekem adta a croissantját. Mennyi minden szól a pénzről, sajnos. Kissé elszomorító, hogy ez iránytja a világot. Ha nincs pénzed, akkor egy senki vagy. Lehet, hogy az egyén ezt tagadja, hogy így gondolná, de a társadalom ranglétrájának akkor is az alján van és tűrje csendben, ahogy a szájába sz*rnak. Nem azért fogok sokat küzdeni, hogy mások szájába sz*rjak, hanem, hogy az enyémbe ne próbáljon senki. Visszakanyarodva kicsit a nyárra... mármint arra, hogy ha elvégzem az OKJ-t, mit kezdek majd magammal... ha minden jól megy kimegyek Angliába. Anyumnak az egyik barátnője ott dolgozik - és már megint a protekció menyilvánulása, mert máshogy nem érvényesülhetsz ebben a világban - és beszélték, hogy én is mehetnék. Még nem tudom pontosan mit csinálnék ott, hol laknék, hol dolgoznék, de lehet, hogy nem árt az embernek, ha kicsit belepottyan a mély vízbe. Nem éltem még egyedül soha. Nem főztem még soha egyedül. Még csak nem is nagyon vásároltam be. El vagyok itthon lustulva és kényeztetve ilyen értelemben. Ez tök jó, de ha nem szakadok el innen kicsit, akkor túlságosan tunyacsáp leszek. Jó, gondolom ez a hirtelen Anglia így nagy lépés... inkább ugrás lenne, de miért ne? Ha van rá lehetőségem, akkor szeretném ott sz*rrá szedni magam. Persze, ott sincsen kolbászból a kerítés, de az egyik volt osztálytársam például kinn volt. Alig tudott angolul, mégis tök jól megvolt és csomagolt, pakolt, aztán annyit keresett, amennyit itt egy év alatt se azzal a munkával. Igen, a másik az angol nyelv. Nekem megy és az tetszik annyira ebben, hogy így sokkal jobban el tudom majd sajátítani a nyelvet, ha native speakerek között tengetem majd napjaimat. Még egy előnye pedig, hogy talán voltam már Angliában, de mégis egy újabb utazási lehetőség, amelyet én sosem utasítanék el. Gondoljatok bele milyen menő lenne, ha odaköltöznék és onnan írkálnám a napjaimat. Ugyanolyanok lennének a bejegyzések, de számomra mégis egy új fejezet nyílna. A blogot természetesen folytatnám, legalább azzal is magyaroznék, hogy ne kopjon el annyira. Én remélem, hogy összejön majd minden és jó lesz nekem ott. Nem terveztem életem végéig ott maradni, de egy darabig szívesen éldegélnék ott. Tisztában vagyok azzal is, hogy nagyon honvágyam lenne és lehet, hogy sokkal jobban magamba zuhannék, de az csak mégegy próbatétel lenne. Fel kell nőnöm és élnem az életem! Élni is fogom és Jiyonggal majd úgy fogok találkozni, hogy az első pillanattól kezdve büszkén merjek a szemeibe nézni. Addig fogok küzdeni, amíg méltó nem leszek hozzá. Igen, tisztában vagyok vele, hogy igazából nem egy sznob, de én nem is azért gondolom így. Egyszerűen csak nem hiszem,h ogy elég jó vagyok hozzá különféle értelemben. Nem mernék elmenni vele sehova, mert fizetni se tudnék... ott még egy vizet sem. Na meg ezek szerint a sors is úgy gondolja, hogy fejlődnöm kell még sokféle szempontból. Például személyiségileg sem ártana, még ha ő ilyen bunkón és hülyén is szeretne engem...

Szeretne... még akkor is, ha én egy idióta vagyok... egy átlagos valaki... vagy egy senki inkább...? Ahh... tudjátok, vannak olyan pillanatok, amikor minden amire vágyom csak az, hogy írhassak valami hülyeséget Jiyongnak... mint pl... EZ A KÉP (kattints ide)... Igen, és én képes vagyok ilyeneket gondolkozni és ezen nevetni magamban. Az minden, amire vágyom, hogy beszélgessünk mint egy átlagos pár, akár telefonon, vagy üzenetben. Vagy mondjuk itt egy másik cukiság:

Jiyong: My d*ck is hard
Cassie: to find

BURNNNNNNNNNNN... Bocsika. xD Ez amúgy nem saját. Még WeHeartIten láttam egy ilyen képet és Beccával azonnal elkezdtünk nevetni rajta. Még meg is állapítottuk, hogy ez mintha egy köztünk lévő beszélgetés lenne. Nem, egyébként nem lennék ennyire köcsög. Biztos hogy nem szórakoznék ezzel, mert nyilván nem tetszene neki és még talán be is vágná a durcit. Így viszont azért viccesen hangzik, na. Csak beszélgessünk már... AISH!!! T_T

Mi történt ezen a héten? Hétfőn végigküzdöttük a gyorsírásokat a lányokkal, aztán kedden mivel csak Lia jött rajtam kívül suliba négyőnk közül, ketten hülyéskedtünk egész nap. Oh! Kedd! Most jutott eszembe, hogy reggel történt is valami, amit el akartam mesélni nektek. Elektronikus nyomtatványokkal kezdtünk, amire sajnos már az egész osztály jár. Ebből baj is lett. Pontosabban már megint a hely volt a probléma tárgya. Mondtam már, hogy mennyire irigylem azokat, akiknek ez a legnagyobb gondjuk? Nagyon! Az volt a lényeg, hogy én leültem oda, ahol már hetek óta ültünk Beccával egyébként, aztán mivel most jött iskolába a boszorkány, rögtön ki is tört a vita. Jó, talán nem csak miatta, mert van az osztályban egy másik csaj, aki tipikusan olyan, hogy mindenki bírja, pedig elég... öhm... érdekes dolgokat csinál. Meséltem is már erről az egyik bejegyzésemben. Az előbbre jutásért csinál pár dolgot, például, de oké, az ő dolga. Emellett nem is egy kedves teremtés. Amíg nem volt suliban, olyan nyugalom volt. Élveztem. Most kedden viszont beültem oda, ami elvileg az "Ő HELYÜK". Szerintem az iskola tulajdona, de ez persze csak az én véleményem. Ott ültem és hallgattam a zenét, aztán odajön a boszorkány, hogy "Cassie, elülnél a helyünkről?", de azzal a tipikus flegma, undorító hangsúllyal. Először nem igazán fókuszáltam rá, egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy válaszra méltassam-e, aztán lassan és unottan kihúztam a fülemből a fülhallgatót és ránéztem. Nagyjából fél percig néztem őt egy szó nélkül, ő pedig nézett vissza rám, aztán megszólalt, hogy "hmm?!", mire én nyugodt stílusban: "légyszives, vagy valami? arra várok". Fú, látszott a fején, hogy úgy elöntötte a sz*r az agyát. Elég vicces látvány volt. Utána még nyökögött valamit, hogy ők mindig ott ülnek, amire olyasmit mondtam, hogy egy jó ideig nem voltak és mi is itt szoktunk ülni, emellett nincs ráírva a nevük a helyre... vagy lehet, hogy ezt már magamban jegyeztem meg, a többire annyira nem emlékszem, mert telefonoztam tovább, mikot ő továbbált. Mondanom sem kell, hogy nem ültem el onnan. Még ha szépen kérte volna, átgondolom, talán el is ültem volna, de nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát. Érdekes, mennyi mindent el lehet érni szép szóval, ha szépen kéred. Ha bunkó vagy, akkor ne is várj másféle bánásmódot. Még kultúrált is voltam. Szeretem nyugodtan lerendezni a dolgokat.

Ezután az a veszekedések napja lett. Legalábbis nekem úgy tűnt fel. Nem tudom pontosan felsorolni az összeset, de végig olyan hangulat uralkodott az osztályban. Ha valami miatt örólök, hogy elmegyek innen, az az osztály, akik bunkónak titulálnak anélkül, hogy ismernének, aztán mosolyognak a pofámba. Édibédik. Ez viszont nem csak az én esetemben van így. Egymást beszélik ki. Mindenki mindenkit, aztán cukiznak egymással. Meg, hogy én lenézek mindenkit. Nos, ezek után természetesen. Azelőtt nem tettem mindenkivel. A veszekedések egyike az volt, hogy gyorsíráson szokás szerint provokálta a tanárnő Liát, amiből jogosan elege lett és vissza is szólt neki. Mondta neki, hogy ő cseszteti állandóan, meg minden, aztán még azután a másik órán hozzá is tette, hogy szálljon le a felhők közül és, hogy mit képzel magáról. Köcsög vén p*csa... bár bocs. Még Liának volt lelkiismeretfurdalása, hogy megmondta neki a magáét teljesen jogosan.

Szerdán a suliban nem történt semmi extra. Angolon dogát írtunk, ami szintén egyes lett... szerintem... de már nem is érdekel, csak hadd húzzak el innen, ebből a suliból. Várom is, meg nem is, hogy végre elmenjek. Na de suli után viszont maradtunk egy kicsit Beccával és kitöltöttük a melós kérdőíveket és a gyalogosforgalomszámlálás papírt is. Az utóbbival tököltünk ott egy ideig, aztán 14 óra 45 perc körül néztem fel, hogy nekem indulnom kéne, mert Hachival megbeszéltük, hogy 15:10-kor találkozunk a Nyugati pályaudvaron, hogy odaadjam neki a cuccokat, amik megjöttek. Az övéi közül eddig a BIGBANG-es felső és a G-Dragonos sapka érkezett meg. Mivel együtt megyünk a Mondoconra, azt szerette volna felvenni, ezért megbeszéltük, hogy odaadom neki szerdán. Már nem igazán lett volna időm, hogy leadjuk a papírokat a diákszövetkezetnek, aztán elmenjek a nyugatiba is, ezért megbeszéltem Hachival, hogy a Kálvin táren a metróaluljáróban találkozunk. Oda is mentünk Beccával. Beszélgettünk egy kicsit, majd amikor megérkezett, elindultunk a szövetkezetbe. Milyen vicces dolog is a véletlen, pont ott volt az a csávó, akivel a szerződés, meg a helyszínek miatt össze is kaptam. Kérdőre vont minket, hogy hol voltunk vasárnap, mert kerestek minket, meg hívtak is. A lekezelő stílusa miatt annyira ideges lettem, hogy elkezdtem piszkálni a karkötőmet és azt mondogattam megemnak, hogy ne b*sszam le ott. Annyira felidegesített, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy lenyugodjak és ne húzzak be neki. Közben Becca ügyesen kidumálta a helyzetet. Ezután elvitték a papírokat, de én nem adtam le a jelenlétit, amely a fizetés miatt kell. Mondták, hogy vigyem be, de nem érdekel. Igazából egy napot dolgoztunk, ami abból állt, hogy nem írtak be a suliban hiányzónak és ahelyett a Budai várban sétálgattunk Beccával. Ezért nem várok el fizetést, se a két napért, amit nem dolgoztam le. Nem fogom bevinni a jelenlétit és ezzel a diákszövetkezettel végeztem is. Úgysem sokáig vagyok már diák. Addig hívogassanak csak, úgysem veszem fel. Becca mondta, hogy lehet, hogy még így ia kifizetik. Erre azt válaszoltam, hogy nyugodtan, ha már ennyire hülyék. Ezután Hachival benéztünk a K-pop boltba, aztán visszamentünk a nyugatihoz, ahol megittunk egy-egy bubisteát és kajáltünk egyet. Eközben jókat beszélgettünk. Jó volt találkozni vele.

Holnap együtt megyünk tehát a Mondoconra. Nem tudom mikor leszünk ott, de valószínűleg hamar érkezünk. Oké, ez így relatív. Mi nem fogunk reggel 6-tól ott várni. Van aki képes rá, gondolom. 11-körül fogunk odaérni. Én még nem tudom pontosan, hogy mit veszek fel, de lehet, hogy a G-Dragonos dzsekimet csak, hogy azért éreztessem már a dolgokat. xD Jó na... >< Hachi viszont fekete BIGBANG-es felsőben és G-Dragonos sapkában lesz, szóval ha őt felismeritek, mellette az a 163 centis "törpe" én vagyok. xD Habár... lehet, hogy magasabb leszek, mert felveszek egy magassarkút csakhogy mindenképp pofára essek. x3 Ha esetleg ti is ott lesztek és megláttok, rohanjatok oda megölelni! Ha utáltok, akkor is. xD Remélem sokatokkal találkozhatok majd a holnapi Mondoconon. Ha mégsem lesztek ott, azt sajnálom. Mindenesetre, mindenkinek kellemes tavaszi szünetet és jó pihenést!