IT'S MA BDAY ! Oké... már nem, de pár napja az volt. Október 16-án. Már jó ideje nem írtam bejegyzést, ami annak köszönhető, hogy az életem nagyon bonyolult lett és manapság a legnehezebb dolog számomra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Whatever... elmesélem most gyorsan, hogy kik fordultak meg az életemben... úgy mostanában. Kezdeném azzal, hogy vannak kollégáim, akikkel jobban kijövök, mint a többivel, bár még barátnak nem sorolom be őket. Amúgy is nehéz nálam elérni azt, hogy barátként tekintsek valakire, azok után, ahányszor már elhagytak. Szóval van pár jófej kollégám, akiket szintén nem szeretnék név szerint emlegetni, mert túl sok van ahhoz. Alapvetően amúgy is mindenkivel kijövök, akivel ki szeretnék. Akivel pedig nem, az számomra nem több a O₂-nél... azaz a levegőnél. Oké, amúgy a levegő több mindenből áll össze, de AH~ whatever. Trixi a legjobb barátnőm. Nagyjából egy éve ismerem már, de nagyon sok mindent éltünk már át együtt. Elég szomorú, hogy egy másik városban él, vonattal nagyjából 2 órára Budapesttől... de általában minden hónapban találunk legalább egy napot, amikor vagy ő jön fel, vagy én látogatok le hozzá. Ilyennek látok én egy igaz barátságot. Nem kell állandóan egymás seggében lógni, meg... igazából nem tudunk... de mégis megmarad ugyanolyannak a kapcsolatunk. Az ő kedvenc bandája a Beast / Highlight, a drágája Yoseob. Az enyém ugye - a Bigbang mellett - a Snuper... és tavaly nyáron még jöttek Londonba. Egészen pontosan egy koreai fesztivál volt, ahol fellépett az Exid, a Knk, a Highlight és a Snuper. Mind a kettőnk kedvence! Na... ott kezdődött igazán a barátságunk. Amikor megtudtuk ezt a hírt, még nem voltunk jóban olyan régóta, de mégis eldöntöttük, hogy együtt megyünk. Igazi élmény volt számunkra. A mai napig fel sem tudjuk fogni, hogy igazából megtörtént. Most pedig... megyünk vissza Londonba... egészen pontosan 5 nap múlva. Anyum is jön. Nekem ugye a kedvenc városom London és bármikor szívesen megyek oda. Október végére kaptam szabit, úgyhogy azt gondoltam, hogy ott is ünneplem a szülinapomat két olyan személlyel, akik a legfontosabbak számomra: anyum és Trixi. Így hát hárman utazunk is pár nap múlva. Az Instagramomon egyébként, ha bekövettek, majd teszek is ki képeket, amiket láthattok. Uh... na a barátokra... azaz a mindenféle emberi kapcsolatokra visszatérve. A srácok... meg egyebek...

Lesznek olyan témák, amikre lehet, hogy majd pár későbbi bejegyzésemben részletesebben is kitérek, vagy még beszélek róla, egyelőre azonban csak említéseket teszek azokról, akikkel találkoztam, vagy amik történtek velem. Pár személy annyira nem tett rám mély benyomást... némelyikük azonban örök életemre megmarad az emlékezetemben. Zennel szakítottam... június 30-án. Hivatalosan azon a napon váltunk el egymástól, amikor élőben is megbeszéltük és jeleztem neki, hogy én biztosan nem akarom újra kezdeni. Viszont üzenetben ő vetett véget a dolgoknak (amit aztán később meg is bánt). Június elején megismertem egy koreai srácot. Sungeunnek hívják (legalábbis a blogomon) és ő egy olyan személy, akire örökké emlékezni fogok. Rengeteg szebbnél szebb emlékem van vele. Három hónapot töltöttünk együtt - az egész nyarat. Ő éreztette velem mi is az a fogalom, hogy "nyár", amiről annyit beszélnek az emberek. Az eddigi nyaraim nem voltak túl emlékezetesek, legalábbis semmi különleges nem történt. 2018 nyara ellenben mindig meglesz a kis buksimban. Nem csaltam meg Zent. Írtam neki június elején, hogy van egy koreai srác, akivel találkozhatok-e. Mondtam neki, hogy barátok vagyunk és eszemben sem volt vele csinálni semmit, amíg párkapcsolatban éltem. Zen egyszerűen csak besértődött és annyit írt flegmán, hogy "go". El is mentem találkozni vele. Az első alkalommal a Deákon találkoztunk, ittunk egy-egy limonádét, majd a Cat Cafe-ban kötöttünk ki. Neki is a macskák a kedvencei, így mind a ketten jól éreztük ott magunkat. Egyébként számomra annyira vonzó egy férfi aki imádja a macskákat. Visszakanyarodva... semmi nem volt köztünk. Egymáshoz sem értünk, még egy kézfogás sem volt. Azt hittem többet már nem találkozunk, ám nem így lett. Aznap este írt Zen, hogy csalódott bennem és kezdte a szokásos szövegét arról, hogy mennyire nem támogatom, dráma dráma dráma dráma... hisztizett össze-vissza, hogy megint mennyire gonosz vagyok. Végül írta, hogy "we are done". Egyáltalán nem válaszoltam a regényére. Elkönyveltem magamnak... és őszintén szólva meg is könnyebbültem. Teljes mértékig uralkodni akart felettem, kisajátítani... még a barátaimra is, Trixire is... nem... mondok jobbat: anyumra is féltékeny volt szinte. Nem. Ha egy párkapcsolatban vagyok, én nem csalok meg senkit, ez 100%, de nekem kell egy bizonyos mértékű szabadság. Nem bírom azt elviselni, ha valaki uralkodni, rendelkezni akar minden mozdulatom felett. Arról nem beszélve, hogy ő... neki nem lehetett nemet mondani. 18+ // Sokszor azért feküdtem le vele, mert nem fogadta el, hogyha én nem akartam, úgyhogy inkább belementem, mert sokkal hamarabb túlléphettem a dolgon és "mehettem a dolgomra". Nem is emlékszem olyanra, hogy bármikor én akartam volna és nem ő. // Mindenesetre, amikor elváltak útjaink és ezt megbeszéltük, ő visszakozni akart, újrakezdeni, de én egyértelműen nem. Az az igazság, hogy az én hülye személyiségemmel mindenkit boldoggá akarok tenni és nekem elviselhetetlen, ha megbántok valakit. Nagyon kellett küzdenem, hogy erős maradjak és nemet mondjak. Rosszul esett és sírtam is miatta, mert nem szerettem volna, hogy szomorú legyen. Mondtam is neki, hogy mind a ketten jó emberek vagyunk, de párként nem vagyunk jók. Részemről békében történt az elválás... majd egy hónapra rá írt instagramon egy elég negatív hangvételű üzenetet, hogy én tényleg csak időpocsékolás voltam és hogy köszöni istennek, hogy időben vége lett. Nyugtáztam. Nem válaszoltam rá. Én még mindig követem őt instagramon például, ő engem már nem, bár abban is biztos vagyok, hogy a barátai akik még mindig követnek, megmutatják neki a posztjaimat és a sztorijaimat. Reménykedem azért, hogy nem, mert én nekem a szép emlékek megmaradnak, de ő már O₂ számomra.

Na de ezután jött ugye Sungeun, akivel szintén sok mindenen mentünk keresztül. Az a három hónap - még ha nem is mondtuk ki konkrétan -, kapcsolat volt. Ő is érezte ezt, biztos vagyok benne... ettől meg is rémült. Voltak veszekedéseink. Némelyik intenzívre is sikerült. Emellett azonban rengeteg volt a csodás pillanat. Együtt utaztunk el például Olaszországba. Először Milánóba, majd onnan vonattal Rómába. Legszebb emlékeim egyike az az utazás... akárcsak még jópár vele töltött pillanat. Azonban egy nagyon nagy gond az volt, amit nem mondok ki, páran tudják, az éppen elég is... csak úgy fejezem ki magam, hogy három a magyar igazság. Really? Lol... sebaj, mondjuk így. Emiatt el lehet ítélni engem, bár aki eddig utált, ezután is fog, aki meg kedvel, hát... who knows. Mindenesetre nekem nincsenek titkaim. Tettem pár rossz dolgot, soha nem voltam szent és nem is szeretnék az lenni. Mégis... a nagyobb felelősség az ő oldalán van. Augusztus 31-én visszament Koreába. Azóta csak kakaon szoktunk párszor beszélgetni... onnantól pedig az ő dolga minden. Jövőre viszont, ha megyek ki Koreába, az biztos, hogy találkozni fogok vele. Megígért valamit, amit mindenképp be kell tartania. Volt már a katonaságban és egy viszonylag felettesi poziciót látott el. Ott megismert egy férfit, aki most ott valamilyen vezető, ahol Jiyong katona. Nyilván nem biztos semmi... azt viszont megígértettem vele, hogy bevisz legalább arra a helyre... és jelenleg ez a legnagyobb reménysugár számomra.

Augusztusának közepén elég csúnyán összevesztünk Sungeunnel és úgy is volt, hogy megszakad a kapcsolatunk. Akkor nagyon kivoltam. Még a munkában is sírtam, mert nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Eredetileg akkor 8-9 körül végeztem, de éjfélig ott ültem a pihenőben és alkalmazásokon próbáltam találni egy srácot, akivel találkozhatok. Sikerült. Egy kínai sráccal kezdtem beszélni. Semmiképp nem akartam hazamenni, ezért megbeszéltem vele, hogy találkozzunk a Deákon. Kérdezte, hogy mi van ha találkozunk és elad az indiaiaknak szexrabszolgaként. Azt válaszoltam rá, hogy még az sem érdekel. Másnap egy srác utazott Budapestre. Ő koreai és szintén mély benyomást tett rám. Három napot töltöttünk együtt, ami alatt sokat beszélgettünk és sétálgattunk a városban. Elmentünk magyar étterembe, sétáltunk a várban és a Szabadág-hídon söröztünk. Nagyon jófej, marhára helyes (amit anyum is kijelentett, amikor meglátta) és megbeszéltük, hogy továbbra is ápolni fogjuk a barátságot. Ez azonban nem így történt. Miután tovább utazott - mert éppen világkörüli expediciót tartott, vagy mittomén -, Vietnamban újra összejött az exével. Amikor ezt megtudtam, közöltem vele, hogy ne keressen többé. Majd talán akkor írjon nekem újra, ha valami nagyon SOS dolog történik, illetve amennyiben szakított azzal a p*csával. Egyébként hagyjon békén. Valamit még írt instán, de azóta sem néztem meg. Nem. Én nem fogom megint átélni azt, amit Sungeunnel. Elég fájdalmas volt egyszer is. Ettől függetlenül viszont jól éreztem magam vele, amit azért nem felejtek el, vagy törlök ki.

Ezek után... lassan eltelik két hónap. Beszélgettem más srácokkal is. Illetve az egyik kollégám elkezdett kedvelni, ami szomorú, mert én nem érzem ugyanazt. Azért is rossz, mert kedveltem, mint barát, csak egy kissé elrontott mindent ezzel. Párszor iszogattam a jófej kollégáimmal, a szülinapomat is megünnepeltem velük október 12-én. Oda szerencsére pár olyan kollégám is jött, akikhez közelebb állok - akár barátok is. Annak például nagyon örültem. Az egyik k-pop buliban - ahova egy barátnőmmel mentem - még megismerkedtünk négy koreaival. Átmentünk hozzájuk. Ők csak utazgattak erre és kivettek egy egész házat négyen. Az szintén egy nagyon szép emlék. Nem történt semmi, de egészen reggel nyolcig beszélgettünk kettőjükkel. Ittunk sojut is, majd olyan 11-ig aludtunk. Reggel főztek nekünk, beszélgettünk, hülyéskedünk. Azután pedig elvittek egy kávézóba. Szuperül telt az a két nap.

/// Wassup nowadays ///

Október 14-én Trixivel, Minaruval és az ő anyukájával egy Koreai családi fesztiválon vettünk részt. A fesztivál nem volt jó... mégis örülök, hogy elmentem rá. Az egész napom úgy kezdődött, hogy felkeltem... ő... jó korán. Hogy miért? Mert van Koreában egy srác. Gondoltam itt teszek róla említést gyorsan. Vele megbeszéltük, hogy amikor megyek ki Koreába, akkor pár hetet nála fogok tölteni, mielőtt elkezdek dolgozni Szöulban. Ő Szöultól nagyjából 2 órára lakik egy másik városban. Nagyon sokat beszéltünk, szinte mindennap videótelefonáltunk, vagy csak sima hívásban beszélgettünk. Nagyon megkedveltem, ám az a probléma - amit az elejétől fogva megpróbálok ignorálni, hátha változik -, hogy úgy érzem részben ugyanaz a helyzet nála, mint Zennél. Ki szeretne sajátítani kicsit. Tegnap mikor anyummal beszélgettem a magánéletemről, mielőtt említettem volna, hogy ezt érzem, ő is rávilágított. Nem maradtak kétségeim. Kedvelem, azonban mondtam neki, hogy nem szeretnék kapcsolatot addig, amíg nem találkozunk. Élőben majd meglátjuk, hogy hogy működnek a dolgok. Ezt ő nem igazán érti meg, sajnos. Ő már most úgy érzi, hogy szeret és van, amikor barátnőjének szólít. Az a baj velem, hogy - mint már említettem - én senkit nem akarok megbántani, szóval csak írom neki, hogy nem hivatalosan. Bár már többször mondtam, hogy majd csak személyesen próbáljuk meg a dolgokat komolyabbra fordítani, nem fogadja el. A napokban pedig, hogy nem írtam vissza neki rögtön, azonnal kiakadt és írta, hogy pedig ő bízott bennem, változtam, satöbbi. Tényleg fontos nekem, de én nekem lehet, hogy ez sok. Pár napja, hete még többet beszélgettünk, viszont ahogy neki is mondtam... nagyjából egy év alatt, amíg nem találkozunk, sok minden történhet. Velem történt is.

Aznap először Trixivel találkoztam. Átjött hozzám és hozta magával az ajándékomat is, amit egészen a szülinapomig ki se bontottam. Addig a napig egyiket se... van olyan amit a mai napig nem. Például a srác ajándékát, aki Koreában van. Ő is küldött nekem. Nincs pofám kinyitni, egyszerűen csak bűntudatom lenne, hogy megbántottam... még ha nem is szándékosan. Trixi ajándéka egyébként... olyan cukiiiiiii. Örültem neki, tekintve, hogy oda és még vissza is vagyok a Kakao friendses Ryanért. Biztos ismeritek. Ha nem, akkor kattints ide. Igen, mint mindenki más, én is azt hittem először, hogy egy maci... pedig... bocsika, ha én közlöm először... ő bizony egy oroszlán. Kaptam tőle egy nagy Ryan plüsst. Y A Y ! Nyaaaa... de... nálam beszélgettünk még egy keveset, aztán 10 után valamikor erőt vettünk magunkon és elindultunk. A Kökiből mentünk vonattal, majd egy kis séta után megérkeztünk. Alig lézengett ott bárki. Persze pár k-pop fan már a bejárat előtt táncolt akkor is... egészen az esemény végéig. Nem akarok gonosz lenni, de nevetséges volt egy kicsit, ahogy ki-be járkáltunk párszor és még mindig, még mindig nyomja... sose fejezte be kb. Minaru rögtön jött is ki az ajtón. Megöleltük egymást, aztán beszélgettünk, sétálgattunk... csak nem tudtuk merre. Be is mentünk, ahol Minaru anyukájával is ölelkeztem egyet. Nagyon bírom, tök jófej, fiatalos és lehet vele szórakozni. Ő is szereti az ázsiai, főleg koreai dolgokat, mint Trixi anyukája... és mint az enyém. Szerencsénk van, hogy ilyen anyákkal áldott meg minket a sors, mert hallottam már jó pár kellemetlen szituációt, amikor a szülők nem tudják elfogadni ezt az érdeklődési kört. Az esemény egyébként semmi izgalmat nem tartogatott. Arra számítottam (a legnagyobb csalódásom aznap), hogy legalább koreai kaja lesz. Hát nem volt. Egy fellépőterem volt, ahol egyedül egy taekwondo előadás tetszett. Volt tradicionális koreai tánc is, amiből egy másodpercet láttam. Azon kívül k-popra táncoltak, meg vernyogtak. Azon a fesztiválon - mint mindegyiken, mondjuk -, ahogy beléptem, a k-poppal kellett szembesülnöm. Szeretem hallgatni, de ami a legjobban fel tud idegesíteni, hogy mintha a koreai kultúra csak a k-popról szólna, pedig sokkal több annál. Mindig az a lényeg az ilyen helyeken és ez kicsit sem szimpatikus. Nem azt mondom, hogy ha meghallok egy jó zenét, akkor azt nem kezdem el dúdolgatni. Nem azt mondom, hogy nem lehet belecsempészni a koreai popot az ilyenekbe. Én csak azt mondom, hogy a koreai kultúra nem egyenlő k-pop. Kész.

Legnagyobb csalódásomra tehát koreai kaja nem volt, így mivel éhes voltam, vettem egy szendvicset. A büféknél leültünk Trixivel és Minaruval, míg én egyedül zabáltam azt a nyamvadt MAGYAR szendvicset. Egy kicsit távolabb, az egyik asztalhoz leült egy koreai srác. Szőke hajjal, nagyon jó stílussal. Rögtön kiszúrtuk. Én a szemébe is néztem egy ideig, majd miután megettem a hülye szendvicset, kimentünk az épület elé cigizni. Egészen pontosan csak Minaru anyukája és én cigiztunk, de mind a négyen beszélgettünk, amikor éppen jött ki a srác. Szomorúan voltunk, mert elsétált. Azt hittük elmegy, szóval onnantól nem is igazán foglalkoztunk vele, pláne, hogy láttuk, hogy egy lány utánamegy, aztán beszélgetnek is. A csaj utána mondjuk visszajött, majd még kint voltunk egy ideig... amikor újra láttuk a csávót kisétálni. WTF mikor jött ez vissza? Mivel arról volt szó, hogy kár, hogy nem szólítottuk meg... ráadásul ha ilyenről van szó, én nem p*csölök. Elég bevállalós, nyílt és őszinte vagyok. Ha valamit akarok, akkor teszek is érte. Ismét elkezdett ugyanabba az irányba sétálni, aztán amikor kellő távolságra volt, és átkelt a zebrán... utánakiáltottam, hogy "annyeonghaseyo". Megállt és leült a padra, ami pont a közelben volt és telefonált. A többiek amúgy jöttek utánam. Megálltunk a padnál és beszélgettünk négyen. Igazából vártuk, hogy letegye a telefont. Trixi egyébként jó megfigyelő és kiszúrta, hogy ökölben van a keze. Igazából a hívásból nem sok mindent értettünk, mert nem angolul beszélt, hanem koreaiul... viszont úgy gondoltuk, hogy nyilván ideges, hogy ott állunk - ám, mint később kiderült, nem miattunk volt ideges. Közben persze ott nevetgéltünk, valamint róla beszéltünk. Kijelentettük, hogy durva lenne, ha beszélne magyarul és mindent értene... ugyanis én meg azt állapítottam meg, hogy valószínüleg hosszú távra van itt, mert a telefonjának a tokjában volt egy havi bkk bérlet, ráadásul diák kedvezménnyel. Tiszta Sherlockok vagyunk, amúgy. LOL. Miután letette a telefont, odafordultam hozzá.

 - Do you speak Hungarian?
 - Oh... nem - válaszolt mosolyogva, magyarul.

Igazán sok mindenre már nem emlékszem a beszélgetésből, de sok minden szóba került. Mi ketten beszélgettünk jó ideig, a többiek pedig megismerték egymást. Minaruék ls Trixi jóban is lettek egymással, ami nekem jó érzés. A srácról közben megtudtam pár dolgot. A neve Minki (a blogomon). A szülei koreaiak, de Amerikában nőtt fel, úgyhogy perfekt beszéli az angolt, ami elég szimpatikus. Taekwondozott pár évig. A horoszkópja Nyilas... valamint most szeptembertől még három évig itt fog tanulni az ELTE-n. Még valamit megtudtam... van egy zaklatója. Amikor akkor mesélte, még nem tűnt olyan komolynak a dolog, mégis elég félelmetes belegondolni. Oké, helyes, de azért ennyire hogy lehet valaki elszánt, vagy nem is tudom... elvetemült, hogy kövesse? Csak azért maradt ott, mert egy barátjával megbeszélte, hogy ott találkoznak. Minaruék sajnos közben hazamentek, így Trixi, ő, meg én visszamentünk... és ott elváltunk egy időre. Én megigazítottam a sminkemet az egyik tükörnél, amikor elment mellettem, végül kb azonnal visszafordult, hogy kimegyünk-e cigizni. A büféknél akkor ott ült a csaj, aki még utána futott nem sokkal előtte, így össze is állt a kép. Akkor is megkérdeztem tőle, hogy az-e az a lány és igennel válaszolt. Megálltunk az épület előtt, de jött utána ő is, szóval sétálni kezdtünk. Belékaroltam, hátha akkor úgy gondolja, hogy foglalt és lekopik, de nem tette. Így utólag, szerintem az se zavarná. Sikerült leráznunk, aztán visszasétálva a helyszínre, elváltak útjaink. Én Trixivel sétálgattam arrafelé egy darabig, majd elmentünk a Westendbe bubisteázni. Sok időt töltöttünk ott együtt és nagyon élveztem, hogy végre találkoztunk. [ ... ]

Good morning~~ mire publikálom ezt a bejegyzést, már úgyse morning lesz, de legalább tisztában lesztel vele, hogy mióta írom. Ami azt illeti, már napok óta, de jelen pillanatban 9 óra van, itten, Budapesten. Direkt választottam ki ezt a gifet... amit jobbra láthattok. Egyrészt a reggel és az azzal járó kávézgatás miatt, ugyanis Kwon úr egy csészét tart a kezében. Másrészt pedig... AZ A KÉZTARTÁS! Oké, már szétnevettem magam ezen, de PLEASE... olyan férfias! Ugye? Ugye. (Mint mindig.) Oké, már régebben is láttam, de mindig jó rajta derülni egyet, ahányszor csak szembe jön velem az interneten. A második gifet egyébként azért választottam, mert nevet és az én szívemnek az esik a legjobban. *nyáltenger indul* Oké, azé' nem terveztem annyira nyálasan cukimukizni itt. Mindenki tudja már, hogy nem szoktam Jiyongot dicsérni. Most sem teszem majd. Mindenesetre csak azt akartam elmondani, hogy mostanában elég keveset látni mosolyogni. Ha mosolyog is, az sem őszinte. Erről tudnék regélni, de nem szeretnék, nincs hozzá hangulatom, még ha a véleményem meg is van róla. Csak az jutott eszembe, hogy augusztus vége van. Nagyon örülök neki, mert van 4 nap szabim. (Ja, megerőltették magukat rendesen.) Amin még jobban görcsölök, az, hogy már egy hónap sincs Jiyong koncertjéig. Izgulok... nem mintha bármi is történne, de tudom, hogy utána teljesen megváltozik az életem és talán már a koncert közben is bőgni fogok. Jaj és mivel anyum a rajongója, azt szeretné, hogy azért csináljak videókat, meg képeket... nekem azonban semmi kedvem hozzá. Nem szeretném azt játszani ott mint mindenki más, és tényleg... nem szeretnék videót készíteni. Majd készít más. Bizonyára nagyon sok lesz róla az enyém nélkül is. 22-én indulok reggel Lufthansával Frankfurtba, ahonnan tovább Birminghambe. Előtte legalább kicsit ki tudok kapcsolni, mert 18-án meg Taesun jön Budapestre és 3 napot együtt töltünk. Egyedül a 21-ét kell túlélnem "egyedül", de aznap dolgozok majd, szóval nem lesz vészes. Bízom a hülye utasokban, majd ők elterelik a figyelmemet. Ah, nem is az előtte lesz a vészes, hanem ami utána vár rám. Ha összejön, akkor 25-én Trixy feljön Budapestre és együtt bubisteázunk. 26-ától pedig megint meló. Leszmivel elütnöm az időt is. Csak nem készít majd ki annyira. Óóó~ ha már Taesunnál járunk~ jelenleg a Jeju-szigeten dolgozik, ahonnan küldött nekem egy szép képeslapot. Annnnnnyira elolvadtam tőle. Írt is rá nekem szép dolgokat. Például, hogy milyen meleg van és csak arra vágyik, hogy megfürödhessen velem a tengerben. Meg, hogy a tenger egyébként szép kék és tiszta, akárcsak a szemem. Továbbá, hogy mesélt a főnökének, azaz a legjobb barátjának a találkozásunkról, aki nem hitt neki. Nem is értem mit nem hitt el azon. Majd kifaggatom, de szerintem minden tök hihető volt. Kicsit talán filmesre és meseszerűre sikeredett, de pont azért volt annyira jó... attól még lehet igaz! Oh és azt is említette, hogy mennyire várja a szeptembert, amikor idejön és főz nekem, meg együtt filmezünk. Horrort nézünk majd, természetesen!

#érzelmihuuuulllámvasút #wtfamidoinganyway [ AUGUSZTUS 22 - 25 ] Egy hete - nagyjából - elkezdtem beszélgetni Gisunggal. Augusztus 20-a körül, vagy pár nappal előtte. Írta, hogy nemsokára Budapestre utazik a munkája miatt és nagyjából egy hetet marad. A munkája... igen... egy modellügynökségnél dolgozik. Ő válogatja össze a p*csákat, magyarán. Váltottunk pár szót Kakaotalkon, megbeszéltük, hogy 22-én - amikor jön - találkozunk. 14:30-kor szállt le a gépe, én pedig 13-kor végeztem volna... csak a kedves brüsszeli rakodók úgy döntöttek, hogy sztrájkba kezdenek, ezért 13 helyett 15:15-kor végeztem. Az egyik járatra rá voltam osztva, ami késve szállt fel innen, mivel eredetileg is későn érkezett a sztrájk miatt. Ő azért megvárt a repülőtéren az egyik kávézóban. Gyorsan átöltöztem a normál ruhámba és odasiettem hozzá. Nagyon fáradt voltam, de azért igyekeztem ébren maradni. Beszélgettünk egy keveset a kávézóban, cigiztünk, aztán lementünk a 200-as buszhoz. Vettünk neki egy heti jegyet és közölte velem, hogy ő engem követ, csak menjek amerre szeretnék. Jó, rendben. Elbuszoztunk a Kökire. Volt egy elég érdekes pillanat a buszon. Megkérdeztem, hogy mikor született, ugyanis a csillagjegye érdekelt... mint mindig, mindenkinél. Mondott egy dátumot, tudomásul is vettem: február 30. Ah, mondom magamban: az nem jó, akkor már Halak, a Halakkal nem jövök ki. Ezt vele is tudattam, aztán ha nem javít ki, hogy ő nem Halak, hanem Vízöntő, akkor a büdös életben nem esett volna le, hogy február 13-án született és, hogy február 30 amúgy nincs is. Azután azon nevettem, ő pedig azzal szívatott, hogy nem tudok számolni, nem ismerem a számokat. Pláne azután, hogy szó esett a magasságomról. Érdeklődött felőle, hogy 168-e, esetleg 169 cm? Büszkélkedett, hogy ő mivel modelleket válogat, ránézésre meg tudja állapítani, hogy ki milyen magas... maximum 1-2 cm eltéréssel. Hááát mondom, ez most nem jött össze, ugyanis 163 vagyok. Nem tudta elfogadni, ami csak erősítette benne azt a hitet, hogy én ugyan nem ismerem a számokat. Persze poénkodtunk ezzel végig, nem kell komolyan venni, bár az tény, hogy a matek sosem volt az erősségem. Mármint a matek sem, meg úgy igazából semmi. LOL. A Kökibe érve, felsétáltam az emeletre, ahol megkérdezte, hogy hova megyek. Válaszként emlékeztettem, hogy azt ígérte nekem, hogy menjek, amerre csak akarok, ő követni fog. Azért megkérdeztem, hogy a mosdóba ugye nem. Nem mentem végül sehova, rögtön a 3-as metrót vettük be. Azt mondta szeretne a belvárosba menni, így oda vezettem. A Deák Ferenc térig metróztunk. Én egyszer átadtam a helyem egy néninek a metrón, mire felpattan ő is és mondja nekem erősködve, hogy álmos vagyok, üljek le inkább én, majd ő állni fog. Addig vitatkoztunk azon, hogy nem ülök le, míg felszabadult két hely. Oda is rángatott. (Nem erősen, nyilván.) Miután leszálltunk, sétálgatni kezdtünk a Dunapart felé, egészen a Ferenciek teréig eljutottunk, ahol eszébe jutott, hogy venni szeretne egy olyan simkártyát, amivel tud ittléte alatt telefonálni és netezni. A repülőtéren is megpróbáltuk, de drágának találta, szóval egy másikat próbáltunk nézni. Párszor eltévedtünk, de csak megtaláltuk a Telenort. Egy keveset vártunk ott, aztán szólítottak. Kicsit idegesített végig, hogy sokat nézte a telefonját, de mindig emlékeztettem magam, hogy nincs jogom rá, hogy emiatt mérges legyek, hiszen nem miattam van itt, hanem a munka miatt. Megvett egyet, de mivel elromlott valami a Telenornál, a nő közölte, hogy nem tudja mikor tudják aktiválni a kártyát. Mindenesetre bele tette a telefonba. Nagyon sokáig nem aktiválták... amikor bent voltunk délután 4 óra volt, aztán talán este 11-kor került erre sor. Jaj meg... azt mondta nekem először, hogy 28 éves. Amikor megírta a szerződést a Telenorral, kellett hozzá az útlevele. A lapon rajta volt a születése. Fel is "kiáltott", hogy basszus, látom az igazi születési idejét. Nem tűnt azért 28 évesnek, éreztem, hogy több, de ha nem hívja fel rá a figyelmem, szerintem nem nézem a lapon. 35 éves, na. Kakálok rá. Haragudni nem haragudtam, de megjegyeztem. Én aztán pláne nem foglalkozom a korral, ha valakivel megtalálom a közös hangot. Beültünk kávézni, aztán sétálgattunk egy keveset a Dunaparton. Először ő kérte, hogy csináljak róla pár képet. Kicsivel később odajött hozzánk egy nagyon aranyos külföldi család. Tényleg naaaagyon szimpatikusak voltak. Anyuka, apuka, egy kisgyerek és az anyuka ölében egy cuki kisbaba. Az apa megkérte őt, hogy csináljon róluk pár képet. Az a képkészítés... hát mondom, a legjobb embert találták meg erre. Szuper képeket csinált és ő irányítgatta a családot, hogy ebből a szögből is,meg abból is, hogy az az épület legyen benne. Tök jól össze is spanoltak az apukával. Annyira jó érzés volt nézni őket, az ilyen spontán cuki pillanatokat imádom átélni. Sétáltunk még tovább, le is ültünk párszor, meg beszélgettünk. Nagyjából 1 órával később újra összefutottunk velük egy másik helyszínen, már a Lánchídnál. Ott is csinált róluk képet, ugyanabban a stílusban. Akkor is jót nevettem, annyira zabálnivaló volt az egész jelenet. Gisung meg is jegyezte, hogy ők a barátai lettek. Elsétáltunk a metrómegállóig, mire feljöttünk egy másik megállónál, be is sötétedett. Nagyon éhes volt, úgyhogy célirányosan egy étterem felé indultunk el. Végig azért győzködött, hogy egyek már vele, de esküszöm, egyáltalán nem voltam éhes. Csak nem tágítottam, de sajnos ő sem. Beültünk egy török étterembe. Vett magának húst, rizst, meg minden jót, plusz egy külön tányéron egy húst nekem... a beleegyezésem nélkül. Fel is vágta nekem és továbbra is csak mondogatta, hogy egyek már. Egymás mellett ültünk. Pár falatot azért sikerült az ő szájába nyomnom, így is. Ettem belőle 5 kis falatot, nagyjából, hogy megnyugodjon a kis lelke. A nagyját akkor is ő ette meg. Ezután elindultunk gyalog a Deáktól a Puskás Ferenc stadionig. Valahol arrafelé volt a hotel. Azt beszéltük, hogy mivel nehéz a táskája, leteszi, aztán megyünk tovább. Akár sétálni, akár inni. Mondta is, hogy felmehetek pihenni. Ha hozzám ér, hívhatom a rendőrséget. Végül nem is mentünk tovább. Nagyjából 20 percenként ki-be jártunk a szobájából cigizni. Egyszer mentünk csak el a hotelból. Amikor vizet szerettünk volna venni valahol. Neki pedig fagyit, ugyanis azt akart enni hirtelen. Először egy Burger King felé indultunk, mert arra emlékeztünk, hogy van a közelben, de kiderült, hogy egy benzinkút is, szóval oda mentünk be. Vettünk vizet, pékárút és neki valami fagyit. Végig kérdezgette, hogy én mit kérek, de tovább hajtogattam, hogy semmit. Megláttam egy óriási plüssunikornist, úgyhogy poénból, gondoltam, rábökök, hogy azt kérem. Meg is ragadta, hogy megveszi nekem. Úgy kellett kirángatnom a karjából, hogy csak vicceltem, nem kérem. Nagyon aranyos és vicces volt. Jaj, nem is említettem még, hogy imádja a gyerekeket és mindig annyira örült, amikor látott egyet. Jó, amiket látott, azok tényleg cukik voltak. Na meg a kávézóban még volt egy ázsiai kisgyerek. Az aztán tényleg zabálnivaló volt. Visszamentünk a szobába. Sajnos van egy elég rossz bőrbetegsége, ami miatt alig tudott aludni egész éjszaka, szóval én se nagyon aludtam. 10 percenként: lefeküdt, felállt, kiment a mosdóba, lefeküdt, kiment a mosdóba, lefeküdt, kiment cigizni, lefeküdt, telefonozott, lefeküdt, felállt, lefeküdt. Félig talán álomban voltam egyszer-kétszer, de nem aludtam el. Mindig mikor felnéztem: "sorry, just sleep". Hát kösz, ooooké, máris. Fájt és viszketett a bőre. Sajnáltam, ráadásul szolidalítottam is, mert felültem az ágyon, törölgetve, dörzsölve a szemeimet. Mégis, ne legyen már egyedül. Ki is mentünk együtt cigizni. Mondta, hogy furcsa, hogy ilyen vagyok, hogy semmit nem kérek. Nagyon aranyos vagyok és szimpatikus neki. Koreában állandóan csak követelőznek a csajok és mindent a pasitól várnak el. Mástól is hallottam már ezt. Nem véletlenül utálom a koreai lányokat. Mindent a pasitól várnak el, ezzel szemben úgy beszélnek velük, mintha a szájukból rángatták volna ki őket. Mondhatni, nem szimpatizálok velük. Visszamentünk a szobába, aztán még beszélgettünk kicsit, végül 1-2 körül nekem sikerült elaludni. Ő nem tudom mikor aludt el, de nekem 23-án 10-tól dolgoznom kellett, így 7-kor szólt is az ébresztőm. Vagyis... előtte már felkeltem és kikapcsoltam, hogy ne ébresszem fel. Így is tök nehezen sikerült elaludnia, nem szerettem volna felébreszteni. 8 körül azért megkértem, hogy engedjen ki. Megbeszéltük, hogy elkísér az állomásig, de mondtam reggel, hogy nem kell, végre elaludt, pihenjen csak. Egy valamit kérek csak: engedjen ki. Magához is ölelt az ágyban egy "thank you" mellett. Egyedül tehát elindultam haza vonattal a Ferihegyig. Onnan busszal haza. Megbeszéltem anyummal, hogy 9:40-re küld egy taxit hozzánk. Te... ne tudjátok meg... soha az életben nem voltam szerintem még ennyire gyors. 40 perc alatt kitakarítottam a táskám, lezuhanyoztam, hajat mostam, megszárítottam, felöltöztem és megkávéztam. Leírni hosszabb, basszus. El sem tudom képzelni, hogy csináltam. 10-re pont bent is voltam. Megbeszéltük, hogy aznap is találkozunk, de végül még egy meetingje volt az este, ezért nem tudtunk aznap már.

24-én, csütörtökön 13-ra mentem dolgozni. Írta, hogy jó lenne, ha munka után találkoznánk, mert látni szeretne. Mivel több meetingje már nem lesz itt, 25-én haza is utazik, Koreába, addigra megvette a repülőjegyet. Ezzel az volt a gond, hogy a munkaidőm, ami 24-én kezdődött, 25-én éjjeli fél 1-kor ért véget. Ez nem zavarta, így is ragaszkodott hozzá. Nagyon hosszú napom volt akkor a munkahelyen, de amikor végeztem, legalább taxival mehettem. Addigra egy másik hotelba költözött, ami a Corvinnál van. Mondtam a taxisnak, hogy oda vigyen. Találkoztunk és nagyjából ugyanaz volt a program, mint azelőtt, csak dohányozni nehezebb volt lejárni. Az volt a gond vele, hogy két különálló ágy volt, így az éjszaka ezzel a párbeszéddel aludtunk el:

Gisung: You can sleep here if you want to.
Cassie: Well, the bed is too small.
...
Cassie: You can sleep here if you want to.
Gisung: Well, the bed is too small.

Éjszaka nem tudom mi lelt, de valamiért rám jött a sírás. Annyira hiányzott Jiyong, hogy nem nagyon tudtam visszatartani. Csak pár csepp könnyet ejtettem, mégis fájt a hiánya. Egy ideig fent is voltam, belebonyolódva a gondolataimba, végül sikerült valahogy elaludnom. Aznap szerencsére nem kellett dolgoznom. Fél 11 körül kelt fel. Én nagyjából egy órával előtte. Kénytelen voltam felébreszteni, mert 11-ig ki kellett jelentkezni. Összekészültünk. Valamiért azon a napon már kicsit ridegebb volt a hangulat. Elsétáltunk a Corvin plázába, ahol ittunk egy bubisteát. Persze ő fizette azt is, ami nekem kicsit azért kínos volt. Nem szeretek lehúzni senkit. Lesétáltunk a 3-as metróhoz, amivel ő elment a Kökiig, én pedig eggyel azelőtt leszálltam. Egy gyors öleléssel elköszöntünk egymástól. Na ő pont az a személy az életemben, akivel szuperül elmúlattam az időmet, de, nem fogok többet beszélni, úgy érzem.

Nekiláttunk a házunk felújításának. Annyira feldob ez az egész! Imádom a változatosságot és a megújulást - jó értelemben, persze. Ez nagyon jó értelem. Az a gond a házunkkal, hogy nem csak a miénk. Kertes ház, csak a papám, amikor elhúnyt, anyumra és a nővérére hagyta. Csak mi hárman élünk benne anyummal és mamámmal. Anyum nővérének már van lakása, máshol él évtizedek óta, de nem akar lemondani erről a házról. Ahhoz, hogy csak a miénk legyen, ki kéne neki fizetni a felét, ugyebár. Nos, ha teljesen felújítjuk növekszik az ára, tehát többet kell kifizetnünk neki. Eddig ezért nem vágtunk bele, de már sajnos elég rossz állapotban volt, szóval nem tudtuk tovább húzni. Ha minden igaz, lesz egy saját részem, ha elkészül. Nagyon remélem, hogy így lesz!

A köztéri világítást is csinálják most a környékünkön. Emiatt holnap 8-tól 16-ig nem lesz áram, amire nem olyan régen hívta fel a figyelmem anyum. Nem tudom mit csinálnék itthon, szóval gyorsan beiktattam egy programot, ami az lesz, hogy holnap meglátogatom Trixyt. Csak úgy leruccanok az innen 100 km-re lévő városkába. Nem lesz olcsó mulatság, de csak jól fogunk szórakozni. Ééééés~ mire befejeztem este 10 van. Hehe. Mindenkinek jó pihenést kívánok az elkövetkezendő napokra!

Fú... hát történt velem egy s más, amíg nem írtam nektek. *lecsekkolja mikori az utolsó bejegyzés* Well... 3 hónap telt el azóta, mialatt főként dolgoztam, dolgoztam és dolgoztam. Mondhatni elég frusztrált vagyok mostanában. Megint kissé a régihez hasonló letargikus állapotomat élem meg. Több szempontból kifolyólag is. Például ugyebár az a k*csög meló, felettesek és utasok. A napokban például az egyik barátnőmnek, Janenek szólt be az egyik utas. Valamit meg kellett beszélnie a check-in pultban ülő kollégával és odajön az utas, aki ugye be szeretett volna csekkolni. Elkezdi: "who's the client here?" Ezt én nem hallottam, de mikor mesélte, rávágtam, hogy "who decides if you are travelling or not?" Annyira kár, hogy nem tudtam ezt a költői kérdést az utasnak is feltenni. Nagyon sokat képzel magáról egy-kettő... és a truth az, hogy eléggé meguntam, hogy mosolyogjak a bunkóságukon. Múltkor jön a nő oda, akiből semmi tisztelet nem áradt. Ugyan nem ennyi volt az egész sztori, de közi, hogy már 20 perce ott vár a csoportjával. Ezt nagyon "bírom". Mire számítanak az emberek? Őszintén. Kijönnek a reptérre és semennyit nem kell majd várnijuk? El vannak kényelmesedve és bunkósodva. Mondtam neki, hogy "jó, lesz az több is" és elfordultam tőle, mert míg ő ott hisztizett, más szeretett volna kérdezni valamit. Végül addig jutottunk ezzel, hogy a nevemet is elkérte, hogy panaszt tegyen a Lufthansánál. Mondom magamban: ott aztán tehet, kár hogy nem a Lufthansának dolgozom. Fel is ajánlottam neki, hogy szemben van a panaszkönyv, el lehet kérni. Ez mind azért volt, mert elállta a helyem, ahol nekem kellett volna lennem, ezért ő szólt az utasnak, hogy mehet, majd odaszólt nekem, hogy végzem is a munkámat, vagy csak ott állok. Mondom: ahogy látom maga elvégzi, szóval elálldogálok én itt. Na hagyjuk is. Mellesleg a reptéri panaszkönyvek jobbak, mint a vicckönyvek. Azokon szoktak a jegyisek röhögni. Olyanokat tudnak produkálni az utasok, hogy azon csak nevetni lehet.

Áprilisi események... na... Iberia tanfolyamon voltam. Az ugyebár egy légitársaság és azt a programot tanították ott, amiben csekkoljuk a járatot. Nem titok: utálom. Kezdjük ott, hogy spanyol és én a spanyolok 99%-ával nem akarok kontaktusba kerülni. Fel vannak háborodva, hogy TE ott Magyarországon nem beszélsz spanyolul. Egykutya a francia nép is. Az orosz meg csak szimplán jön és ontja neked az orosz szöveget. Na de visszatérve a spanyolokra. Csekkoltam egy párszor azóta az Iberiát és ezek komolyan meg vanak győződve róla, hogy értem amit akarnak. Még kaptunk is szószedetet spanyolul, hogy megértsük amit akarnak. NEM! Már csak azért sem vagyok hajlandó megtanulni semmit spanyolul. Komolyan ott magyaráznak nekem, én meg határozottam bólogatok rá, hogy "okay" és elégedetten nyugtázzák, hogy én tudom mit akarnak. Nem is érdekel, úgysem lesznek hajlandóak megeröltetni magukat, hogy angolul kinyögjenek egy szót is, én sem fogom megeröltetni magam miattuk. Az is kellemes, mikor az összes nevüket be kell próbálgatni a rendszerben, mert nem tudni melyiket használták jegyvásárláskor - a Gomezt, a Lopezt, vagy a Perezt és hogy a 20 ugyanolyan nevű utasból éppen a jót választom-e ki. 22-én viszont le tudtam menni Székesfehérvárra és találkozhattam Minaruval. Azt hiszem a hónapom fénypontja az volt.

A májusom úgy telt, hogy az elején és a végén is szabit kaptam. A végére én kértem pár napot, viszont az elején ők küldtek kényszerszabira. Valószínűleg azért volt, hogy gyorsan kihasználjam minden szabimat és ne kelljen többet adniuk. Undorító, de nem is várok többet. Ebben a hónapban tehát leginkább itthon pihiztem és amikor kellett, dolgoztam. 29-én pedig... képzeljétek... nagyjából 5 év után fodrászhoz mentem és vágattam a hajamból. Pár barátom látta már milyen lett. Nem lett annyira rövid, csak már nagyon csúnya és töredezett volt, így kénytelen voltam vágatni belőle. Mindent a fodrászra bíztam. Ismerem már évek óta, szóval rá merem bízni a hajamat. Be is lett színezve "fekete cseresznyére". Nagyon szép színe volt. Még mindig szép, csak már kopott belőle. Bevallom, így sokkal egyszerűbb bánni a hajammal, nem akkora szenvedés, mint az előtte volt. Ja és itt egy kép az új hajamról. XD

Június. Most lett vége. 11-én megint lementem Székesfehérvárra és találkoztam Minaruval... aztán semmi nagyobb dolog nem történt velem. Vagy mégis? Nem, még nem történt meg, de akkor is nagy híreim vannak, amiket júniusban tudtam elintézni, így neki is látok a mesélésnek. A Twitteren, akik követnek, biztos tudják, vagy csak részben. Itt viszont nekilátok és részletesen kifejtem minden pontját. ... Nagyon szeretem az Egyesült Királyságot! (Arról nem beszélve, hogy ott többnyire tisztelettudó emberek élnek.)

London ♦ coming soon ♦ július 7-9

Még soha nem repültem. Most nemsokára fogok. Annyira furcsa lesz. Biztos félni fogok először... vagy ha nem is félni, csak izgulni. Már most izgulok! Ez viszont jó értelemben vett idegesség. Várom már 6-át. Igen, 6-át, mert akkor kezdődik a mi kis kalandunk, túránk, városnézésünk, programunk. Az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem beszélgetni Trixy. Mellékes, hogy hogyan ismertem meg (egyébként az internetről - mint mindenkit. lol). Először nem voltak annyira tartalmasak a beszélgetések, legalábbis én úgy érzem, viszont mára már eléggé jóban lettünk. Ahogy azt mindig mondom: könnyen szerzek barátokat, csak megtartani nem tudom őket. Remélem most végre sikerül. Valamikor május végefelé, vagy június elején megláttam egy képet... talán Facebookon. Sok SNUPER-es dolgot követek, így nem volt nehéz rábukkannom. Egy plakát volt, egy K-pop / koreai fesztivál plakátja... Londonban. Nagyjából hasonló kaliberű lehet, mint itt egy Mondocon. Lesznek nappali programok, mint például tánc-, küzdősportbemutatók, ételkóstolás, mindenféle koreai tradicionális dologra sor kerül na. Ez a nappali program, azt hiszem 11 órától - ez ingyenes. Estefelé pedig 4 K-pop csapat fog fellépni, amire a jegy fejenként volt 30 font. Nagyjából 10ezer forint. Egyáltalán nem találom soknak. A négy csapat, ami fellép: HIGHLIGHT (Trixy ultimate csapata, volt Beast, ugye), EXID, KNK, valamint az én kedvenc csapatom, a SNUPER. Azonnal eldöntöttem, hogy erre megyek! A kedvenc városomban lesz a ledvenc csapatom koncertje. Elküldtem Trixynek ezt és természetesen ő is nagyon örült a hírnek. Eredtileg Minarut is meghívtam, de nem engedték el. Sajnos nem volt könnyű dolgom kiharcolni az egészet, de mégis mindent elintéztem szépen. Az első volt a szabadnap, hiszen azon a szemét munkán múlik minden. Június elején kértem szabadságot erre a pár napra. Mindig előző hónap 15-én derül ki a következő hónap beosztása, de persze most nem voltak képesek megírni időben, így 16-án lett meg, amikor nem dolgoztam. Legalább 3 munkatársamat zaklattam, hogy ha van ideje nézze meg, hogy megkaptam-e a szabit. Nagyon féltem, hogy elfognak a jegyek, míg én a beosztásra várok és nem tudom megvenni. Persze, mikor meglett a beosztás, kiderült, hogy nem kaptam meg. Miért kaptam volna? Annyira mérges lettem. Mióta itt dolgozom, egyetlen nyomorult kérésem sem volt a cégtől, ellenben én minden kis sz*rt megcsinálok nekik, még a szabadnapomon is dolgoztam, ráadásul. 17-én behívtak dolgozni és persze rohadt ideges voltam. Vettem el 3 cserelapot és sikerült megbeszélnem már előző nap 3 kollégámmal, hogy cseréljen velem. Csak az sem biztos, ugyebár és nem olyan egyszerű cserélni, mert ugye nem mindenki ugyanazt a légitársaságot csekkolja. 18-án amikor bementem, megláttam, hogy jóváhagyták a cseréket. Azonnal megvettem a jegyeket telefonon, miközben úton voltunk British-t csekkolni pár kollégámmal. El is küldtem Trixynek azonnal. Annyira megörült neki, már csak a repülőjegyek és a szállás hiányzott, de az jobban ráért, mint a jegyek. Egész nap boldog és izgatott voltam. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz lehetőségem látni a SNUPER-t, hogy majd erre járnak valaha. Ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. Hazaérve megvettem a repülőjegyeket London Stanstedbe. Jó lesz, mert az Ryanair, ami a mi járatunk. Remélem olyan fog beszállítani minket, akivel jóban vagyok. Vissza Wizzairrel jövünk London Lutonból... amit kissé nehéz volt megszerezni. Egy ideig úgy volt, hogy nem is jövünk vissza. Persze ez csak vicc, de aznap nem engedte, hogy megvegyem a jegyeket. Nem fogadta el a kártyámat. Megpróbálkozam vele másnap és sikerrel jártam. Minden összejött, csak egy valamivel volt gond. Trixy nem budapesti, ezért messzebbről kéne felérnie nagyjából 4 órára Pestre, de az nem olyan egyszerű, mert nem jár úgy vonata. Ezért már 6-án este találkozunk Ferihegyen és nálunk alszik. Nagyon korán elindulunk másnap és 6:30-kor felszáll a repülő... ha minden rendben megy és nem késik órákat a járat. Nem véletlenül vettem egy nappal előbbre jegyet. Tudom hogy mennek a dolgok, pláne egy fapados járat esetén. Nagyjából 2 és fél óra alatt ott vagyunk. Elfoglaljuk a szállást, ami szintén egy fantasztikus helyen van, közel az Olympia stadionhoz, ahol lesz a rendezvény. A szálláshoz kaptunk egy olyan lehetőséget, hogy egy QR kódot használva ingyen megnézhetjük London pár nevezetességét. Teljesen ingyen van. Első nap így várost fogunk nézni, 8-án nem hiszem, hogy egész nap bent leszünk a fesztiválon, szerintem csak benézünk... vagy... ki tudja. Este viszont jöhetnek a koncertek! Már alig várom. Tanulgatom is a fanchantokat a SNUPER dalaihoz, hogy tudják, támogatom őket. Úgy fogom kiabálni a dalokat... szerintem mindenkit idegesíteni fog, de nem érdekel. Tervezek egy táblát is vinni, amin rajta lenne, hogy Magyarországról is támogatjuk őket. 9-én pedig jövünk haza. Belegondolni is rossz, hogy vége lesz, így erről nem is beszélek sokat. 17:20-kor száll fel a gépünk visszafelé.

Birmingham ♦ coming soon ♦ szeptember 22-24

I'm totally speechless. Nem tudom mit mondjak, tényleg. Elkezdem a mesélést, de annyira sokk hatása alatt vagyok még mindig. A gyomrom görcsben van és ez az érzés nem akar szünni. Trixynek köszönhetem, hogy tudok róla. Valószínűleg ti is tudtok róla már, hogy Jiyong 5 európai városba jön koncertezni. Éppen anyummal mentünk el cipőt venni nekem, amikor Trixy küldött egy képet erről, hogy úristen, látnom kell. A kocsiban ülve, már ott le voltam sokkolva és annyi minden járt az agyamban. Menjek, vagy ne? A koncert nem érdekel alapvetően, de minden lehetőséget meg kell ragadnom, nem? Már akkor tudtam, hogy ha megyek, akkor a legnagyobb VIP csomagot veszem. Nem tagadom, szép összeget sikerült összeszednem mióta dolgozom... és egyrészt azért, hogy elmenjek Koreába, de... nem az az elsődleges. Végig azért gyűjtöttem, hogy így, vagy úgy lehessen lehetőségem találkozni vele. Ezt anyumnak is elmondtam és mosolyogva azt válaszolta, hogy akkor ne is gondolkozzak ezen, menjek és találkozzak vele! A jegyvásárlás nagyon macerás volt. Először kiderült, hogy a VIP jegyekben nincs találkozási lehetőség vele, így eldöntöttem, hogy nem megyek, azonnal újra összetört bennem minden remény. Még a boltba is utálok egyedül menni, de miatta egy másik országba repültem volna el egyedül. Volna... hmm... végül eldöntöttem egy napra rá, hogy nem érdekel engem, én megyek és így vagy úgy, de legalább lehetőség adódik. Több, mintha itthon ülök tétlenül. Először Berlinre gondoltam, mert az van a legközelebb és az a legolcsóbb, de megtudtam, hogy az a stadion a legnagyobb, így még jobban elvesznék benne. London mellett maradtam. Július 28-án már egy oldalon lehetett elővétellel jegyeket venni... itteni idő szerint 11 órától. A gond az volt vele, hogy én akkor dolgoztam és épp akkor kellett volna mennem csekkolni. Aznap telefonon, mikor megnyílt a vásárlás, rá is mentem, de valahogy sehogy nem volt jó. Sehol nem írta ki, hogy VIP jegyekről van szó, nekem azonban mindenféleképp az kellett. Végül aznap nem vettem semmit. Másnap, 29-én még a laptopomat is bevittem a munkahelyemre. 10:40-kor már ott ültem a pihenőben a laptoppal az ölemben. Nagy szerencsémre Melissa is tudja a British rendszert és 11-kor épp nem volt dolga. Megbeszéltük, hogy ő elkezdi a csekkolást és amikor én végeztem ezzel, leváltom. Megbeszéltük a járatfelelőssel is. Szerencsére egy olyan lány volt az, akit nagyoooon kedvelek. 11-kor megnyílt a vásárlás és azok voltak életem leghosszabb percei és másodpercei. Legalább háromnegyed órát töltöttem el azzal, hogy meg tudjam venni a jegyeket. Nem engedte sehogyan. Pont 11 óra 00 perckor nyitottam meg, de már a londonira nem írt ki semmit. Rákattintottam, hogy Londonba szeretnék és Gold VIP jegyet, de nem talált egyezést. Közben folyamatosan, amikor újra és újra próbáltam ki kellett tölteni azokat a hülye "nem vagyok robot" szarságokat. Olyan ideges voltam, hogy azt leírni se tudom. Fel is adtam teljesen. Végül gondoltam teszek egy próbát és ugyanígy megpróbálkoztam Birminghamnél. Végre volt találat! Mindent kitöltöttem, végigmentem mindenen, de a legvégén... nem fogadta el a kártyámat. Megpróbáltam többször, de nem sikerült és már mennem kellett csekkolni, ugyanis Melissának 12-kor lejárt a munkaideje. Csak addig tudott beülni helyettem. Teljesen reménytvesztve futottam csekkolni, aztán pár utast felvettem és mivel nekem kellett maradnom zárni a járatot. A telefonom is majdnem lemerült, de tovább próbálkoztunk Trixyvel, ugyanis ő segített nekem végig. Otthonról a gépén próbálkozott. Minden kártyaadatomat megadtam neki, amit nem szabadna pedig, de ez olyan dolog, amiért mindent megteszek. Nem véletlenül mondják, hogy aki szerelmes, az megbolondul. Bízom Trixyben, az a másik dolog. Ő is már annyira izgult és annyira próbálkozott. Amikor tudtunk, telefonon is beszéltünk. Neki sem engedte, ráadásul egyszer el is ment az áram náluk. Nehéz volt az az időszak számomra. Amikor végeztem és visszasétáltam a pihenőbe, azért megpróbáltam még egyszer. Már csak Birminghamre koncentráltam. Újbóli próbálkozás alkalmával sem engedte. Nagyon gyanús volt már nekem egy valami... már a Wizzaires jegyvásárláskor is. Már régen csináltattam ezt a számlát, de úgy rémlett, hogy megadtunk egy napi limitet, ami felett nem költhetek - mintha 100ezer forint lett volna. Beléptem az ebankomba és az volt. Nem is számítottam rá, hogy ott majd át tudom állítani, de sikerült és azokkal, már sokkal nagyobb bizalommal megpróbáltam. Újra végigmentem a folyamaton. Sikerült! Amikor kiírta, hogy sikeresen megvettem a jegyet, nagyjából 5 percig ugyanúgy ültem a kanapén és bámultam magam elé teljesen üres fejjel, üres tekintettel, később 45 percen keresztül az asztalnál folytattam ugyanezt. Megírtam Trixynek, hogy sikerült, de írni is alig tudtam, így röviden közöltem vele. Olyan megfogalmazhatatlanul hálás voltam és vagyok neki. Mindig segíteni próbál, jó érzés, hogy ennyire foglalkozik velem valaki és odafigyel rám. Miután eltettem a laptopom, pont jött egy munkatársam, akivel jóban vagyok és neki ugottam a nyakába, amikor kérdezte, hogy sikerült-e. Minimum 5 percig öleltem és majdnem elsírtam magam, de ott inkább visszatartottam. Ráadásul még mindig nem sikerült felfognom. Ahogy hazaértem, befeküdtem az ágyba és akkor sem tudtam semmire gondolni. Ahogy anyumnak írtam: olyan vagyok, mint egy zombi, arra megyek, amerre a lábam visz. Estefelé, amikor kissé magamhoz tértem, megvettem a repülőjegyeket. A Wizzair megy Birminghambe, de csak bizonyos napokon, amikor nekem nem jó, tovább kéne maradnom. Ezért néztem máshol és a legjobb a Lufthansa volt. Ugyan ez Frankfurton keresztül van, de az átszállásos egyetlen megoldás. Úgy vagyok vele, hogy nem érdekel mennyibe kerül ez az út. Végül 68ezerért vettem meg a jegyeket oda-vissza, ami egyáltalán nem vészes. Ja és... ahogy mondtam, már nem foglalkoztat, hogy mennyit költök az útra. Ezt már kiélvezem, nem számít semmi. A repülőtér, ahova majd érkezem, nagyjából 10 percre van a stadiontól, ahol lesz és a legközelebbi hotel a Hilton. Legyen. A Hiltonban fogok tehát megszállni. Szerencsére van reptéri transzfer ingyenesen, szóval ha megyek haza, még csak nem is kell gyalog megtennem az utat. Egy franciaágyas szobát vettem ki magamnak, amin majd szét fogok terülni... és fetrengek rajta, mert nem gondolom, hogy sokat alszom majd. Első este az idegességtől, második este pedig a könnyeimtől. Biztos újra, mélyebb depresszióba zuhanok majd, ha végetér... de a lehetőséget meg kell adni neki.

By the way: Ugye milyen szép a kinézet? Ninaa felelős azért, hogy ilyen esztétikus az oldal kinézete. Nagyon szépen köszönöm, amiért megcsináltad nekem ezt a fantasztikus dizájnt!

Drága olvasóim, remélem azért drukkoltok nekem és örültök a sikeremnek. Jelenleg nagyon elvarázsoltnak érzem magam. Görcsben van a gyomrom és ez egészen így is marad... a koncert másnapjáig biztosan. Persze tudom, hogy nem sok minden fog változni, csak annyi, hogy elmondhatom: láttam élőben. Mégis... a remény hal meg utoljára, nem? A "mi lett volna ha" érzés a legrosszabb a világon. Szeretnék mindent, a legkisebb lehetőséget is jó szorosan megragadni és élni vele. A pénzt egyáltalán nem sajnálom erre, hiszen éppen Jiyong az oka annak, hogy gyűjtöm azt. Lenne jobb ok rá, hogy elköltsem? Nem hát. Remélem élveztétek ezt a kis bejegyzést, ha lesz rá esélyem, mindenképpen elmesélem majd nektek, hogyan és éltem át a két utazást. Mindenképpen szeretnélek titeket is arra buzdítani, hogy merjetek nagyot álmodni és azért szintén ugyanakkorákat cselekedni, hiszen azok tesznek majd boldoggá egy szép nap.